Miért nem mosolyogtak a régi fotókon?
Ha egy régi fotóalbumot nézegetünk – rengeteg fekete-fehér családi fotóval, portréval -, észrevehetjük, hogy a fotókon mindenki komoly arccal néz a kamerába (vagy mereng el valamely oldalra). Vajon a régi időkben az emberek mindig komolyak voltak? Vagy csak fotózáskor öltöttek magukra ilyen érzelemmentes maszkot?
Nézzük meg az alábbi esküvői fotót (Zakariás Anna és férje, esküvői fotó). Elvileg életük legboldogabb napján készült a kép, és mégsem látszik semmi érzelem az arcokon.
Több okra is visszavezethető, hogy miért néz a legtöbb képről érzelemmentesen minden szereplő (még a gyerekek is) a kamerába.
1. Hosszú ideig tartott a fotó elkészítése
A fotózás hajnalán még hosszú volt az expozíciós idő (amennyi ideig fény érte a lemezt vagy filmet), és emiatt olyan pózt és arckifejezést kellett felvennie az alanynak, amit hosszabb ideig is mozdulatlanul tud tartani. Az 1838-ban Louis Daguerre által készült az első fotó, amelyen ember szerepel. Ekkor még 10-15 perces expozíciós idő alatt készült el egy kép. Ezért is tűnik az utcajelenet kihaltnak, az emberek egyszerűen túlságosan mozogtak ahhoz, hogy megörökítse őket a gép (a fotó nagyított változatán látható néhány olyan elmosódott folt, amely valószínűleg más sétálók, gyerek és egy kutya lehettek, legalábbis a fák árnyékai nem oda esnek). Kivéve a cipőpucolónál mereven álló alak, aki nem mozgott, és így maradhatott fenn az örökkévalóságnak.
A hosszú expozíciós idő meghatározta a képek témáját és az emberi fotók beállításait is. Szó sem lehetett „elkapott jelenetekről”. Műtermi fotóknál is az embereket olyan pózokba kellett állítani, amit hosszabb ideig tudtak teljesen mozdulatlanul tartani. Ezért ülnek a képeken sokan, vagy támaszkodnak valaminek (oszlop, előtte ülő alany székének támlája), és ezért volt fontos, hogy az arckifejezés is olyan legyen, amit sokáig tudnak tartani, különben életlen lesz a kép azon része.
Szerencsére a fényképezés fejlődésével az expozíciós idő tördékére csökkent, így szép fokozatosan tudtak készülni sokkal élettelibb képek is, mint a lenti fotó a Kovrig családról (bár a bal szélső sötét ruhás lány arca el is mosódott kissé):
Hogyha a technológia már megengedte volna az érzelmek kimutatását, akkor miért készültek még továbbra is merev, komoly képek?
2. A portréfestés hagyománya
Eleinte a fotózást a portréfestés egy modernebb változatának tekintették. Ugyanazokat a témákat dolgozták fel fényből és papírból, amit korábban vászonra, festékkel. Komolyan beállított alakok néznek el a távolba vagy a néző szemébe (hogyha ügyes volt a festő, akkor olyanra sikerült a kép, mintha a festmény követné a kép előtt elsétáló nézőt tekintetével), gyönyörű ruhakölteményekben, hatalmat sugárzó katonai öltözékekben, esetleg valami jellegzetes kiegészítővel (kiskutya, családi ékszer, levél).
Az alábbi két kép jó példa arra, hogy a portréfestés és a fotózás lényegében ugyanaz a művészeti ág volt eleinte. Issekutz Győző és Issekutz János portréi. Az egyik még festve, a másik már fotón, de mindkettőt azonos módon komponálta meg készítője.
Mindaddig, amíg a fotózás gyakoribbá nem vált az emberek életében, nehezen tudták levetkőzni a komoly, merev pózolást.
3. Hogyan emlékezzen ránk az utókor?
Ahogy portrét sem készítettek sokszor valakiről élete során, úgy a fotó készíttetése is egy kiemelt alkalom volt, s ezért a neki járó megfelelő komolysággal álltak is hozzá. A cél nem az életük megjelenítése volt a maguk jellemével és örömeivel, hanem egy státusz bemutatása. Akinek volt pénze portrét festetni, az egy magasztos képet akart magáról hagyni az utókor számára. Ez átöröklődött a fényképezére is. A képek beállítottak, idealizáltak, komolyak. Ebbe nem illett bele a mosoly, nevetés. Az nem előkelő, akár még illetlen is lehet. Hát így akarjuk, hogy emlékezzenek ránk? Manapság erre igent mondanánk, de száz évvel ezelőtt még ez elképzelhetetlen volt. Az embert tettei és sikerei helyezték fel kora társadalmi térképére, nem pedig a humora vagy életöröme. A fotóinak is ezt kellett mutatnia.
4, Az érzelmek legyenek finomak, úriasak
Mikor a fotózás már elterjedtebb volt, és az emberek is már több alkalommal kerültek fényképezőgép elé, akkor is ritkán nyilvánítottak ki kitörő érzelmeket a fotókon. Megjelenik a vidámság, boldogság a képeken, de a mosoly visszafogott, elegáns, alig észrevehető. A kor elvárásai szerint kellett a férfiaknak és nőknek viselkedni, minden szociális helyzetre etikett szabályok garmadája állt rendelkezésre, és az általános nézet az volt, hogy inkább tűnjön valaki túl unalmasnak vagy merengőnek, minthogy túlzásba vigye az érzelmi megnyilvánulásokat. A lenti képen nagyszüleim láthatóak. A cikk eleji esküvői képpel ellentétben itt már elhiszem a fotón látható emberekről, hogy szerelmesek egymásba.
Minden kornak megvan a maga stílusa, ahogy érzelmeinket megéljük, kimutatjuk, megörökítjük. Szerencsére manapság már szabad kitörően nevetni, mások előtt sírni vagy felhőtlenül bolondozni. És szerencsére ezt már fotókon is szívesen megmutatjuk. De azért hosszú út vezetett idáig, és ez a hosszú út sok komoly arccal volt szegélyezve.
Felhasznált cikk: Phil Edwards https://www.vox.com/2015/4/8/8365997/smile-old-photographs
