Kőország teremtése
Az ég alatt levő vizek nagy robajjal húzódtak egy helyre, amikor az Úristen rájuk parancsolt. Hullám hullámot kergetett, hab habot ért, úgy takarodtak el a föld színéről tengerré, óceánná válni. Nyomukban kiütköztek a hegyormok, láthatóvá lettek a völgyek, a dombok, a síkságok – de csak Ő látta őket, aki immár harmadik napja, hogy nekifogott megalkotni, berendezni ezt a világot. Megnézte távolabbról is, megnézte közelebbről is, és teljességgel elégedett volt eddigi munkájával.
– Ez lesz a tenger! – mutatott a csillapuló víztömegre. A tenger megborzongott a gyönyörűségtől, hogy néven nevezték.
– Ez lesz a föld! – mutatott a csillogó, fekete földre. Úgy hívják azóta is.
Ám amint a hegycsúcsokra állva körültekintett, és alaposabban megvizsgálta a völgyeket, a dombokat, a rónákat is egyenként, látta, hogy meg kell tisztítani őket a sártól és iszaptól, amit a vizek vastagon maguk után hagytak. Látta azt is, hogy mindenütt kövek vannak a sárban – kisebbek, nagyobbak – ez így nem maradhat semmiképp!
Kerített hát egy hatalmas rostát, és dolgozni kezdett. Rázódott a rosta, zubogott a sár, döndültek a sziklák, zörögtek a kövek, koccantak a kavicsok. Miután mind kifolyt a ragacsos feketeség, a fennmaradt sziklákat, köveket, kavicsokat széles karlendítéssel szórta ki, aztán kezdte elölről: rázódott a rosta, zubogott a sár, döndültek a sziklák, zörögtek a kövek. A Fiúra gondolt ekkor is, az Egyszülöttre. Ugyanis úgy alkototta művét a Teremtő, hogy minden a Fiúra emlékeztessen valamiképpen; a Fiúra, akit majd elküld, hogy megváltsa az embereket. De ekkor még nem élt ember a földön, sőt még növények, állatok sem, mert a teremtésnek ez csak a harmadik napja volt.
Rázódott a rosta, zubogott a sár, döndültek a sziklák, s az Úristen azt mondta magában:
– Olyan az én Egyszülött Fiam is, mint a kőszikla: erős és rendíthetetlen, a sokféle próbát bizonnyal kiállja. Aki majd e kövekre, sziklákra néz, és igaz hittel Őrá gondol, erőssé lesz, rendíthetetlenné válik, a sokféle próbát bizonnyal kiállja.
Gyűltek, gyűltek a sziklák, kövek, kavicsok nagy területen szétszóródva, s az Úristen szeretettel nézett rájuk:
– Belőletek templomokat építenek majd, s fehér galambok szállnak a tornyaikra. Falaikat napsugár koszorúzza, holdfény ezüstözi. De szép is lesz! De jó is lesz! Még a grádicsokat is áldani fogják a zarándok seregek. Belőletek oltárok lesznek! – szólt a sziklatömbökhöz, amik épp most gördültek le az egyik szurdokba – Belőletek pedig csipkésen faragott kereszteskövek!
Az Úristen jókedvűen dolgozott: rázódott a rosta, zubogott a sár. Mire leereszkedett az alkony, befejezte a munkát. Amott a ragacsos feketeség hömpölygött egyre fáradtabban, hogy másnapra növények sokaságának táptalajává szikkadjon, emitt pedig létrejött Kőország.
Kőországban aludtak a sziklák, a kövek, a kavicsok. Álmukban templomokká álltak össze; bimbókat, indákat nyíló kereszteskövekké nemesedtek; álmukban is olyanok voltak, mint a Fiú, az Egyszülött: erősek, rendíthetetlenek, semmi próbatételben össze nem roppanók.
A Teremtő megnézte közelebbről is, megnézte távolabbról is mai munkáját, és így szólt magában:
– Kőország, e szívemnek kedves hely, míg világ a világ, legyen az örményeké! A hegyeket is nekik adom, amelyek csúcsain ma a lábaim álltak. Látta az Úristen, hogy jól van ez így, jó lesz ez így – igen jó!
Kiss Lehel – Szamosújvár
Kiss Lehel Szamosújvárról többek között gyermekirodalommal is foglalkozik, a tavaly jelent meg az “Örmény szőnyeg” című verseskötete, amely itt érhető el: (http://webshop.kriterion.ro/product/496_ormeny_szonyeg/), és aminek anyagából az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetek korábban már közölt néhány szöveget. Jelenleg örmény mesék és legendák feldolgozásával foglalkozik, főleg olyan történetekkel, amik magyar nyelven szépirodalmi formában még nem jelentek meg. Ezekből a történetekből küldött az Erdélyi Örmény Kulturális Központnak néhányat, melyeket most hétről-hétre megjelentetünk.
