Momik mester
A Vajoc Dzor patakcsobogással, madárcsicsergéssel teli szurdokában vörösek a sziklák. Kéken tekint rájuk az égbolt, a Nap pedig aranyszínű sugarakkal simítja. Olyan ez a szurdok, mintha Isten műhelye volna, amelyben szelíd kezekkel keverte ki az örmény zászló színeit. A vidék télen is gyönyörű, amikor ritkább a madárének, és csendesebb a patakcsobogás – mint a teremtés hetedik napján.
Ebben a szurdokban munkálkodott hajdanán Isten inasa, akit Örményországszerte úgy ismertek, Momik mester. Ami Momik mester kezébe került, az szinte megelevenedett. Ha kacskárt faragott, a kereszt szárai kirügyeztek, öröklét-kerekei megindultak. Ha szent könyvekbe festett, a lapokon tapsoltak az angyalszárnyak, új és új gyümölcsöt ontottak a gránátalmafák. Ha kezdett énekelni, odafordult az ég, a Nap, a vöröslő sziklaszirtek. Ilyen volt ez a Momik mester, nem csoda hát, hogy éjjel-nappal utána epekedett Orbelján herceg világszép leánya.
Sok más tekintélyes kiválósággal együtt a jámbor Momiknak is úgy tetszett, hogy a hercegnő szépsége mellett elhalványodik a Vajoc Dzor minden gyönyörűsége és titokzatossága – nem csoda hát, hogy éjjel-nappal utána epekedett. Egy óvatlan, röpke pillanatban meg is beszélte a herceglánnyal, hogy előbb-utóbb egymáséi lesznek, és csak a halál választja el őket egymástól.
Amikor ezt Orbelján herceg megtudta, magához hívatta Momikot:
– Mondd csak, fiam, mit akarsz te az én világszép leányomtól?
– Tőle semmit, nagyságos herceg – válaszolta Isten inasa – hanem őt magát! Engedelmeddel.
– Ezt a bátorságot! Ezt a merészséget! – toporzékolt Orbelján, majd lassan lecsendesedett: – Igaz, hogy közönséges, ám kiváló ember vagy. Hozzád is adom én a leányomat, ha megmutatod, igazán méltó vagy a kegyemre, és az ő kezére. Mától három esztendőre olyan kőtemplomot akarok látni a Vajoc Dzor szurdokában, hogy a világ csodájára járjon! Ha azt megtervezed, segítség nélkül felépíted és berendezed, de egyszál egyedül, leányom a tiéd lesz, mától három esztendőre.
Momik mester fütyörészve hajolt a pergamentekercsek fölé, majd énekelve látott neki az építésnek. Odafordult az ég is, a Nap, a vöröslő sziklaszirtek. Visszhangzott a szurdok a kopogástól, mert Isten inasa követ faragott, állványt ácsolt, és napról-napra nőttek, nőttek a falak. Télen, amikor ritkább a madárszó, és csendesebb a patakcsobogás, Momik mester egy-egy fal tövébe húzódott a metsző szél, a hófúvás elől, úgy faragta az oltárköveket és rügyeket bontó kacskárjait. Ember még nem látott olyan gyors és jókedvű munkást, mint Momik volt.
Le sem telt a három esztendő, Momik mester üzent a hercegnek, hogy kezdhet készülődni a menyegzőre. Orbelján leányával, nagy kísérettel érkezett a szurdokba, és szava is elállott mindattól, ami eléje tárult. A vörös sziklák közé olyan templom készült csakugyan, hogy a világ azóta is oda jár gyönyörűt látni. Hosszú sorokban zarándokolnak oda az emberek, és óvatosan kapaszkodnak fel a bejárati ajtó magas, keskenyfokú lépcsőjén.
Momik a kupolán dolgozott éppen, és az utolsó, faragott követ cipelte a helyére. Arca ragyogott, mint valami angyalé, a hercegkisasszony pedig tapsolt örömében. Kéken terült rájuk az égbolt, a Nap pedig aranyszínű, barackszínű sugarakkal simogatta őket. Orbelján herceg csak egy ujjal intett a magasba, és mire a hercegkisasszony sikolthatott volna, valaki a létra tetetéről a mélybe taszította Momikot.
A Noravank-kolostor udvarán, Isten inasának sírja fölött ma is az a kő áll, amit utoljára fogott a kezében.
Kiss Lehel – Szamosújvár
Kiss Lehel Szamosújvárról többek között gyermekirodalommal is foglalkozik, a tavaly jelent meg az “Örmény szőnyeg” című verseskötete, amely itt érhető el: (http://webshop.kriterion.ro/product/496_ormeny_szonyeg/), és aminek anyagából az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetek korábban már közölt néhány szöveget. Jelenleg örmény mesék és legendák feldolgozásával foglalkozik, főleg olyan történetekkel, amik magyar nyelven szépirodalmi formában még nem jelentek meg. Ezekből a történetekből küldött az Erdélyi Örmény Kulturális Központnak néhányat, melyeket most hétről-hétre megjelentetünk.
