Az eperfa meséje
– Istenem! – csapta össze tenyerét az örmény úriasszony – Ilyen gyönyörűt még sohasem láttam!
Ámultában hozzáérni is elfelejtett, csak nézte, nézte a ruhát megrökönyödve, míg a szabó meg nem szólalt:
– De még hogy fog csodálkozni majd, aki benne nagyságodat meglátja, asszonyom! Mert amellett, hogy szépségesen szép, ennek a ruhának rendkívüli tulajdonságai vannak.
A mester közelebb hajolt az asszonyhoz, aki ujjai közt óvatosan tapogatta a ruha finom szegélyét:
– Aki ezt felveszi, olyan ragyogó lesz tőle, mint az ezüst Hold, és olyan fenséges, mint az Ararát hegye! Ráadásul nem éhezik meg, és nem is szomjazik meg, míg le nem veti magáról!
Igaza lett a szabónak. Szép volt az örmény úriasszony, legszebb a környéken, de amikor a ruha rajta volt, mindenki meghökkent, aki csak látta: úgy ragyogott benne, mint az ezüst Hold, és olyan fenséges volt, mint az Ararát hegye! Szolgálóleánya irigykedve nézett rá.
– Felpróbálnád, ugye? – kérdezte egy nap az úriasszony.
A szolgálóleány szemlesütve hümmögött.
– Itt van, vedd fel! – nyújtotta át a ruhát a gazdaasszony – Lássuk, hogy áll rajtad!
A leány röstellkedve engedett az unszolásnak. Hát épp úgy ragyogott benne ő is, mint az ezüst Hold, és olyan fenséges volt, mint az Ararát hegye! Gazdasszonya nem győzött csodálkozni – hagyta hát, hogy a ruha egész nap a szolgálóleányon legyen. Estig nem is éhezett meg a leány, pedig a sok ínycsiklandó étel között a legfinomabb mazsolás piláfot tette ki az asztalra, ráadásul gránátalmabort s bakhlavát is. Boldog volt nagyon.
Csakhamar híre ment, milyen különleges ruhája van az úriasszonynak. Rokonai, barátnői s azok rokonai, ismerősei is mind-mind magukénak szerették volna – ha nem is örökre, bár egy órácskára, mert óhajtottak ők is úgy ragyogni, mint az ezüst Hold, s olyan fenségesnek látszani, mint az Ararát hegye. A legtöbben persze olyanok voltak, akik örültek volna, ha nem éreznek éhséget, szomjúságot. Az úriasszony azzal a feltétellel indította útnak a ruhát, hogy aki felpróbálta, másnap adja is tovább, hadd terjedjen a szépség, a boldogság a világon.
És láss csodát: a ruha mindenkire illett! Nem akadt senki, akire szűk, vagy akin bő lett volna. Nyomában mosoly fakadt, nevetés, ámuló csodálkozás, mert aki egyszer felvette azt a ruhát, az övéi szemében megmaradt ragyogónak és fenségesnek, még ha igazából ráncos vagy púpos volt is.
Egyik nap az ifjú király kilovagolt a palotából. Ragyogott, mint az arany Nap, fenséges volt, mint az Ararát hegye. Sokmindent látott már életében, de olyan gyönyörűt, mint az a leány a forrásnál, abban a különleges ruhában, még sohasem. Még álmában sem. Azt hitte, a szeme káprázik – és lehet, hogy nem csak úgy hitte, hanem káprázott csakugyan. Feleségül kérte azonnal, nemsokára meg is tartották a menyegzőt.
Ám a leány nem akarta továbbadni a ruhát, főleg azután, hogy királyné lett belőle. Korábbi barátnőit sem akarta látni, untig ott illegette magát a rózsalugasban. A kerítésen túlról nők és férfiak napról-napra növekvő sokasága követelte hangosan:
– Hallod-e, királyné? Add vissza a ruhát!
– Nem tarthatod meg magadnak!
– Add vissza a ruhát! Hallod-e, királyné?
Hallotta a királyné, hogyne hallotta volna, és hallották az őrök is – de nem volt mit tenni ennyi ember ellen.
Egyszercsak betörték a kaput, és nekiestek a királynénak. A ruha foszlányokban szakadt le róla, ő maga pedig alig tudott a palotába bemenekülni.
Este, amikor mindenki nyugovóra tért, és ezüstös fénnyel jött fel a Hold a rózsalugasban, a ruhafoszlányok megmoccantak a földön! Egycsomóba kúsztak, egymásba csavarodtak, göcsörtös fatörzzsé magasodtak. Reggel az arra járók elképedve látták az eperfát – fenséges volt, mint az Ararát hegye. A királyné is megszeppenve lesett ki a függönyök mögül. A rózsalugas kipusztult azóta, a palota köveit is elhordták régen. A terebélyes lombkoronából azonban minden esztendőben fekete gyümölcsök pillognak a világra, míg le nem szüretelik őket a mezítlábas gyermekek s a csiricsáré madarak. A leveleket piciny hernyók lakmározzák arra gondolva, hogy jön majd valaki, és selyemszálaikból újraszövi azt a különleges, gyönyörű ruhát.
Kiss Lehel – Szamosújvár
Kiss Lehel Szamosújvárról többek között gyermekirodalommal is foglalkozik, a tavaly jelent meg az “Örmény szőnyeg” című verseskötete, amely itt érhető el: (http://webshop.kriterion.ro/product/496_ormeny_szonyeg/), és aminek anyagából az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetek korábban már közölt néhány szöveget. Jelenleg örmény mesék és legendák feldolgozásával foglalkozik, főleg olyan történetekkel, amik magyar nyelven szépirodalmi formában még nem jelentek meg. Ezekből a történetekből küldött az Erdélyi Örmény Kulturális Központnak néhányat, melyeket most hétről-hétre megjelentetünk.
