A duduk meséje
Egyszer az Ifjú Szél különleges fácskára lelt. Rengeteg erdőkön suhant keresztül, és sok-sok bokrot borzolt már össze az évezredek alatt, de ilyent, mint most, még nem tapasztalt sohasem. Pajkosan suhintotta meg a barackfa legfelső ágának levelét, és szárnyalt volna is tovább nevetve, mint mindig, amikor incselkedett. Ám ezalkalommal megtorpant, és kénytelen volt visszafordulni: úgy csengett és csilingelt az a levélke, mint valami kristálypohár!
– Nahát! – gondolta magában az Ifjú Szél – Nahát!
Újra megérintette a levelecskét, s az újra csilingelt, de most sokkal gyönyörűbben.
– Nahát! – kiáltott fel az Ifjú Szél, és óvatosan beletúrt a barackfa lombjába.
Erre aztán olyan zene-bona támadt, hogy az Ifjú Szél úgy érezte, valami édes igézet valósággal odaláncolja a fához. Körülnyargalta lombkoronáját, át- meg átölelte karcsú törzsét, s a barackfa szebbnél szebb hangokat adott ki minden érintésre. A hangok éltető dallammá terebélyesedtek, s hajladozni kezdett a környéken minden fűszál és virág is. Játszott, csak jászott az Ifjú Szél a fával együtt hangosan kacarászva. Elhatározta, nem is hagyja el többé, mert sohasem látott, sohasem érzett még ekkora gyönyörűséget.
Fújtatott, dühöngött magában a Szélkirály, mikor ezt meglátta. Rettenetes trónját kaparászta, haját tépte:
– Hagyd el, te csavargó! – bömbölte hegyet rengetőn – Hát így végzed a dolgodat? Neked nyargalni kéne, suhanni kéne hegyre fel, völgybe le, erdőkön át, pusztaságokon keresztül éjjel-nappal, szakadatlan…! Megkeserülöd ezt te még, Ifjú Szél! Megsiratod ezt te még! – s már indult is, hogy a barackfát gyökerestül kifacsarja. Útjában röpködtek a sziklák, jajongtak az erdők, kiszáradtak a patakmedrek, s befedett mindent a fekete por.
Az Ifjú Szél tudta, hogy miatta van mindez.
– Ha akarod, engem pusztíts el – kiáltotta a közelgő fergetegnek –, de a fácskámat nem hagyom!
A barackfa némán remegett.
Nem került sor a civakodásra, mert belátta a Szélkirály, hogy hiába a szörnyű pusztítás: az Ifjú Szél nem fog jobb belátásra térni. Leengedte hát roppant szárnyait, és így szólt az Ifjú Szélhez:
– Jól van, megengedem, hogy itt maradj a barackfával, de megtudd: hogy ha jót akarsz, soha többé nem repülhetsz el innen!
– Vállalom! – mondta boldogan az Ifjú Szél, s egy könycsepp gördült le arcán, mert arra gondolt, hogy most levágják suhogó szárnyait.
– A szárnyaidat – folytatta a Szélkirály – meghagyom, ne félj! Azonban mihelyt elhagyod a barackfát, kiszárad gyökerestül!
„Kiszárad gyökerestül! Kiszárad gyökerestül!” – visszahangozták a puszták és a hegyek, amint elviharzott az égi tartományba.
Boldog volt az Ifjú Szél és boldog volt a kis barackfa. Nem tudtak volna betelni egymással. Játszottak, zenéltek, becézték egymást éjjel-nappal, heteken, hónapokon át szakadatlan.
Egy nap azonban azt látja az Ifjú Szél, hogy megfakult egy levél a kis barackfán. Másnap még egy, aztán még egy, s azután annyi, hogy sárgára, majd barnára vált a szépséges lombkorona. Fakóbb lett a csilingelés, az ének is, pedig az Ifjú Szél ugyanolyan kedvvel játszott, mint amikor legelőször találkoztak.
– Mi történt veled? – kérdezte a barackfától.
– Jön az ősz… – sóhajtotta a barackfa – De aztán tavasz lesz újra, ragyogó tavasz, napsugaras nyár!
– Igen, gondolhattam volna… – mondta az Ifjú Szél, s szelíden átölelte a fa törzsét. – Ragyogó tavasz lesz megint, napsugaras nyár!
Széltestvérei metsző hidegeket hoztak, s bele-belecsíptek a kis barackfába. Egy-egy levelet is letéptek róla, hiába próbálta az Ifjú Szél elhessegetni őket.
– Hagyjátok meg a leveleit! – kiáltott dühösen, de rá sem hederítettek. Nevetgélve szaladtak tovább, és vissza-visszatértek egy-egy öl levélért. Az Ifjú Szél nem bírt velük, olyan sokan voltak. Fenyegetőzött, kiabált, még sírásra is fakadt, de a széltestvérek hajthatatlanok maradtak.
– Ugyan már! – mondták röptükben – Hiszen ősz van! Elmúlt a napsugaras nyár!
– De lesz még! – sóhajtotta a barackfa, s csupasz ágaival szeretetteljesen intett egy utolsót az Ifjú Szélnek.
Lassan teltek a napok, a hetek. Az Ifjú Szél ott ücsörgött a barackfán, várta a tavaszt. Szárnyai elgémberedtek, szemei elbágyadtak, de nem bánta. Hogyan is bánta volna, mikor itt lehet, örökre itt lehet az ő kedvesével? Széltestvérei már távol viháncoltak, néha-néha odáig hallszott az önfeledt kacagás. Elégedetten gyönyörködött bennük a Szélkirály. Az Ifjú Szél csak sóhajtott, s jól belekapaszkodott az egyik ágba, mert úgy érezte, mindjárt lefordul onnan. Már akkora volt csak, mint egy kis rózsarigó.
– Gyere már, Ifjú Szél! Nem hallod? Gyere már! – ébresztette egy hideg napon valaki.
Az Ifjú Szél kinyitotta fél szemét a sürgetésre. Aztán egyre többen és többen csatlakoztak:
– Gyere már játszadozni egy kicsit!
– Ne félj, nem lesz semmi baj!
– Már hiányzol nekünk, testvérkénk!
– Nem kell messzire jönnöd, csak szállj le a fáról, hogy felfrissülj kissé! – zúgták türelmetlenül.
– Hát jó! – suttogta az Ifjú Szél – De csak ide, a fa alá, és egy percnél se’ többet!
Ez lett a veszte! Mihelyt lecsusszant, hangos recsegéssel száradni kezdett az ő kedves barackfája a gyökérrel kezdve fölfelé.
– Neee! – kiáltott fel az Ifjú Szél – Jaj, ne!!! Mit tettem?!
De hiába toporzékolt, hiába siránkozott, hiába ölelgette, hiába szólingatta – vége volt. Testvérei csak néztek az Ifjú Szél után, aki sűrű könnyeket hullatva, fergeteges gyorsasággal tűnt el a távoli hegyek között. Zokogása még nagyon sokáig hallszott.
Nemsokára egy szegénylegény – éjfekete szemű örmény legény – tévedt a kiszáradt barackfa környékére. Körüljárta, nézegette, s amint jobban szemügyre vette a fát, észrevette, hogy a legtetején van egy ág – egyenes, szép ág, még élet van benne. Gondolt egyet, levágta, s kezdte faragni. Kifúrta a belsejét, fúrt rá egy sor lyukat is, s alig várta, hogy nádszálfúvókának valót találjon az ő szép, új hangszeréhez. Amikor végre megfújta, olyan édes zokogás szivárgott elő belőle, mint a köves pusztaságon átsuhanó szellőé, amely az Ararát völgyéből barackfavirágok illatát hozza. Ettől aztán enyhült a bánata, oszlott a keserve, és szívében lassan nem maradt más, mint a túlvilági, könnyes, mosolyogtató muzsika. Azóta is így van ez: ha valaki egyszer meghallja a duduk hangját, többé soha nem tudja elfelejteni.
Kiss Lehel – Szamosújvár
Kiss Lehel Szamosújvárról többek között gyermekirodalommal is foglalkozik, a tavaly jelent meg az “Örmény szőnyeg” című verseskötete, amely itt érhető el: (http://webshop.kriterion.ro/product/496_ormeny_szonyeg/), és aminek anyagából az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetek korábban már közölt néhány szöveget. Jelenleg örmény mesék és legendák feldolgozásával foglalkozik, főleg olyan történetekkel, amik magyar nyelven szépirodalmi formában még nem jelentek meg. Ezekből a történetekből küldött az Erdélyi Örmény Kulturális Központnak néhányat, melyeket most hétről-hétre megjelentetünk.
