Dávid Antal Iván:
A fenyőkirály ajándéka

Volt egyszer a Hargita tetején, pontosan a csúcson egy szép, nyílegyenes, nagy fenyőfa. Ennek az egyik ágán nőtt egy kicsi csalóka s ebben egy kicsi fenyőmagocska. Ez a fenyő volt a többinek a királya, azért nőtt a legnagyobb székely hegynek a tetejin. A kicsi fenyőmag pedig a fenyőkirály kincse volt. Gondolkodott is a nagy fenyő, hogy vajon hova ejtse el, hova dobja a csalókát, ha megérik s hol nőjön ki a földből az ő fia, amelyik azután a fenyők új királya lesz.

Egy reggel aztán favágó emberek jöttek. Csupa szegény székely ember, akinek egy idegen ember parancsolgatott, aki most idehozta őköt a Hargitára, hogy a legnagyobb erdőt irtsák ki pénzért.
Nekikezdtek a favágásnak az emberek. A fejszékkel bérótták a fák oldalát addig s addig, hogy a fenyőfák egymás után kidőltek. Ahogy elestek, még jajgattak is szegények.

Az egyik favágó elérkezett a fenyőkirályhoz. Megfogta a fejsze nyelit s nekiállott, hogy belévágja az éles acélt a fa derekába. De éppen ebben a pillanatban a fa kedvence, a kicsi fenyőtoboz leszakadt a fenyőkirály ágáról s egyenesen a favágó fejire esett. Nagyot koppant az ember feje. Meg is vakarta s csudálkozott, hogy miképpen eshetett ilyenkor, nyár derekán fenyőcsalóka a fejire, amikor az csak ősszel szokott hullani a fákról. Ahogy ott vakarja a fejit s nézi, hogy nem dagadt-e meg az ütéstől, hát a fenyőkirály mögül előlépik a Törpedoktor s azt mondja:
– Ez a csalóka azért esett volt a fejedre, nehogy kivágd azt a fát, amelyiken termett. Mert ez a fa a fenyők királya. Azért nőtt itt, éppen a Hargita legmagasabb csúcsán. Ha ezt az utolsó szál fenyőt is kivágjátok a Hargita tetejin, soha többet fenyő nem nőne Székelyországban.
– Igenigen – azt mondja a favágó -, csakhogy münköt azért fizetnek, hogy kivágjuk a fákot. S ha ezt az egyet meghagyom, akkor mi lesz? Még a béremet sem fizetik ki s akkor a gyermekeimnek miből veszek ennivalót?
– Egyet se búsulj. Ha a vállalkozóval valami bajod volna, én ott leszek s eligazítom a dolgot.
Ennyit mondott a Törpedoktor. Azzal megigazította hátán a kicsi tarisnyát, kezébe vette a botot s elballagott.

A favágó pedig nem bántotta a fenyőkirályt. Kivágták a tetőn a többi fákat. Este jön a vállalkozó, mert számba akarja venni a napi munkát. Látja, hogy éppen a tetőn egy óriási nagy fa ott áll most is, pedig körülötte mind kivágták a fizetett emberek a sok drága fenyőt. Éktelen méregbe gurult az idegen ember s még káromkodott is.
– Miért nem vágta ki ezt a nagy fát? kérdi a favágótól.
– Azt azért, mert nem szabad.
– Ki mondta, hogy nem szabad? Én fizetek maguknak s maguk azt csinálják, amit én parancsolok.
– Azért nem egészen, vállalkozó úr. Mégpedig azért, mert ez a fa a fenyőkirály. 
– Márpedig ki kell vágni. Vegye azonnal a fejszéjét s vágja. Addig nem kapja meg a bérét.
– Azt már nem – mondja a favágó s dobbant egyet a lábával. 
– A béremet pedig vagy kifizeti, vagy nagy baj lesz belőle, idegen úr!
Abban a pillanatban megjelenik a Törpedoktor. Felemeli az ujját s úgy fenyegeti meg a vállalkozót:
– Ennek az embernek a bérét kifizeted, te idegen ember. Mert ez a szegény székely megdolgozott érte becsületesen. Különben reggelre minden kivágott fenyőt meggyógyítok s akkor újra kezdhetitek a fadöntést.
No, erre az idegen vállalkozó megijedett. Meg, mert úgy gondolta, hogy ha már egyszer kifizeti az embereket, legalább megvan a sok kivágott fa, de ha holnapra mindegyik a helyén lesz megint, akkor kétszer kell fizessen.

Azzal lementek a kalibába, ahol a pénzit tartotta. Hat fegyveres ember vigyázott a pénzre. A vállalkozó leült az asztalához s fizetett a favágóknak. Azok felültek a fatelep vasútjára. A mozdonyvezető is felszállott s még cigarettázott is, hogy nagyobb füstje legyen a kicsi mozdonykának.
Akkor füttyentett a vonat s elindult, le a faluba. Az emberek hazamentek vasárnapra, hogy meleg ételt egyenek egyszer a héten, tiszta ruhát vegyenek s megsimogassák a gyermekeiket.
A szegény favágó is hazament. Ahogy vacsora után lefeküdtek, a felesége mindjárt elaludt. El a gyermekek is. De az ember egyszercsak hallja, hogy kopogtatnak az ajtón. Nem is gyújtott gyertyát, csak megkérdezte:
– Ki az?
– Én vagyok s eressz bé.
Ismerős volt a hang s a férfi felkelt, kinyitotta az ajtót. Nézi, hogy vajon ki jő bé s hát nem lát senkit.
– Hol vagy? – kérdezi.
S hát valaki bent a szobában válaszol neki, a háta megül.
– Én itt!
Vajon ki lehet, hogy ő nem látta, mikor béjött? Eléveszi a gyufát s gyertyát gyújt. Hát akkor látja, hogy a Törpedoktor ott áll a szoba közepin.
– Hol jövél bé, kicsi Törpedoktor? 
– Én a két lábszárod között.
– S mi járatban vagy?
– Nagy küldetésben. Ajándékot hoztam.
– Azt kinek?
– Neked. 
– S kitől?
– A fenyőkirálytól – mondja a Törpedoktor. Azzal bényúl a kicsi tarisznyájába s kihúz onnan egy csalókát.
– Ezt, ne! A fenyőkirály küldi azért, mert olyan ügyesen szembeállottál az idegennel s nem tetted meg, amit az parancsolt.
– Hát köszönöm. Tiszteltetem a fenyőkirályt – mondja a favágó.
– Megmondom, de neked adok egy jó tanácsot. Csak elébb adj egy csepp vizet inni, mert erősen szomjas vagyok.
Az ember elévett egy üveget, amelyikben egy csepp bor volt s egy kicsi pohárba kitöltötte a Törpedoktornak.
– Székelyek vagyunk s a vendéget megbecsüljük – mondta.
A Törpedoktor ivott, aztán megtörülte a száját.
– Idefigyelj, te szegényember. Amiért olyan becsületes voltál, most azt is megmondom, hogy ez a csalóka drága kincs. Igen, mert a fenyőkirály ágán termett. Ebben van egy magocska s ez a kicsi mag arra való, hogy a székelyek földjén ki ne pusztuljon a fenyőfa s a becsület. Mert látod-e, a fenyő olyan, mint a becsületes ember. Nem görbül meg a legnagyobb viharban sem. Nohát. Ez a mag a fenyőkirály kincse. S olyan, hogy ahová ezt elültetik, három nap múlva kikel.
– Csudálatos csalóka – mondta az ember.
– Abbiza – állott fel a Törpedoktor – s vigyázz rea. No, Isten áldjon meg.
– Isten áldjon, Törpedoktor.

Az ember kiengedte a kicsi törpét s aztán lefeküdt. De nem tudott aludni. Folyton csak a csudálatos csalóka járt az esziben. Aztán arra gondolt, hogy ha reggel valamelyik gyermek megleli az asztalon, még eljátszodják s akkor mi lesz? Felkelt s bédugta a párnája alá. Reggel aztán a harisnyája zsebibe tette.

Másnap templomba mentek, mert vasárnap volt. Utána a szegényember kiment a mezőre, hogy megnézze, nem kell-e sarjút kaszálni. Ahogy a Nagyréten nézelődik, egyszer csak eszibe jut a fenyőcsalóka. Elévette a bicskáját s egy kicsi lyukat ásott vele a földbe, abba belédugta s azután béfödte földdel. Még füvet is tett a tetejire, nehogy valaki kíváncsi legyen, hogy mit dugott oda s megháborgassa a fenyőkirály ajándékát. Aztán hazament.
Ebéd után a gyermekeivel játszott, mert egy fia s két leánykája volt. El is felejtette a fenyőtobozt. Reggel korán, ahogy pitymallott, a felesége feltarisznyálta túróval, kicsi kenyérrel, puliszkaliszttel s elindult vissza a Hargitára erdőt irtani.

Dolgoztak, vágták a sok fát megint az emberek.
Már vagy három napja voltak fent az erdőn, amikor egyszer a szegény favágó, ahogy megállott szusszanni, látja, hogy lélekszakadva jő a felesége s vele a kicsifia. A szegényember megijedett, hogy nem történt-e valami baj otthon, s kérdezi:
-Tüktököt mi lelt volt, hogy így futtok? 
– Édesapám, édesapám, erdőnk van! – kiáltja a fiacskája.
– Mink van, te gyermek?
Erre megérkezett a felesége is. Hát elmondja, hogy ma délben egyszer néz ki az ajtón s a Nagyréten valami sötétet lát. Kifut a kapun s hát a többi emberek is mind csudájára járnak a Nagyrétnek, ahol az ő kicsi kaszálójuk volt. Mert ott, ahol mostanig csak fű termett, olyan nagy csuda történt, hogy egy egész nagy, rengeteg fenyőerdő áll. Jöjjön s nézze meg, ha nem hiszi.

Az embernek mindjárt eszibe jutott a fenyőkirály ajándéka. El is mondta a feleséginek s fiának, hogy mi történt itt a Hargitán s aztán azt, hogy amikor szombat este otthon volt, amikor ők már aludtak, a Törpedoktor neki elhozta a fenyőkirály csalókáját. Ő azt elültette s ma éppen három napja, mert szerda. Hát úgy lehet erdő a kicsi fenyőmagból.
Ott is hagyta a favágást a szegényember, hazament. Csakugyan ott volt a szép nagy szálfákból való erdő az ő kaszálójának a helyin.
Vágott is egy csomó fát s szép új házat épített belőle. Aztán a többi fából eladogatott a fűrészgyárnak. A pénzből földet vásárolt, búzát s rozsot vetett, volt mit egyenek. A gyermekek iskolába jártak s okos ember lett a fiúból, a leánykák pedig jó és ügyes leányok.
A Hargita tetejin most is áll a nagy szál fenyő, hogy a székelyek országa soha ki ne fogyjon a fából, ami kenyeret ad a szegény embereknek, akik idegen parancsra nem irtják ki a drága székely erdőt.

1949. március 28.


Mese, csengettyűszóval vagy anélkül

Dávid Antal Iván itt közölt meséjének lényeges eleme a megírás dátuma: 1949. március 18. Az író „pro domo” írta saját gyermekeinek (szerepel a szövegben is, hogy a szegény favágónak egy fia s két leánykája volt). Budapesten, a Háromszékről ideszakadt családban, három gyermekének írta úgy, hogy amikor a számára rémületes „favágást” jelentő munkából hazajött s gyermekei végre elaludtak, leült az írógép mellé… Fiatalabbak kedvéért: 1949-ben már teljességében „virágzott” Rákosi Mátyás iszonyata. Egy Erdélyből szakadt magyarörmény család esetében ez – más, ugyanúgy megnyomorított családokhoz képest – azt is jelentette, hogy „nincs Erdély”, nincsen semmiféle ottani világ, az, ami ott, valamikor volt, hivatalosan mind-mind elhallgatódik.

Az író, aki akkor nem foglalkozása szerint, hanem észjárásában író, mesélni akar a gyermekeinek, mert legalább szóban kell elmondania azt, hogy mi a tisztesség, mi a kultúra, mi a nemzethez s ezen belül a szűkebb hazához kötő érzelem. Nem arra neveli gyermekeit, hogy bármiféle „másokat” gyűlöljenek, hanem arra, hogy mit érdemes szeretniük. Hogy milyen magatartásformát érdemes követniük.
A Fenyőkirály ajándéka című meséjét – ahogyan a többi, ekkoriban írt meséket is – Dávid Antal Iván az egész, akkor őt körülvevő világ ellen írta. Egyetlen, óriási „csakazértis” az egész írás. Igenis, van Törpedoktor, aki lelkiismeretes és igazságos, igenis van szegény székely favágó, aki nem áll kötélnek bármiféle hazugság vagy ámítás hallatán és igenis van fenyőerdő…
Mese: hiszen a Hargitán élő fenyveshez fogható szépség nem létezik, a székelyországi fenyőfát nem méterre mérik, mégha az amerikai mamutfenyő ötször akkorára növekszik is.

A Háromszékről jött, igencsak magyarrá vált magyarörmény származású író ebben a mesében (s ismételjük meg: 1949-ben!) szabadjára engedte gyermek és ifjúkora otthoni nyelvét. Úgy ír, ahogyan azt otthon tanulta kicsi korától Kézdivásárhelyt, Gyímesbükkben, Felsőlokon, Kászonban, Baróton, Osdolán…
Gyermekei ezért aztán öt-nyolc éves korukban karácsony este a karácsonyfa ágai között ott sejtették a háromszéki erdő kicsi, jó szellemét s hitték, hogy a zöld fa az otthon üzenetét hozza. Kamaszként a karácsony esti, gyertyafénnyel ékes fenyőcskében immár tudatosan azt a szemmel még nem látott, de ismerős, igazi és tiszta tájat látták.
Mert A fenyőkirály ajándéka s más Dávid Antal Iván-mesék (ahogyan későbbi történelmi regényei is, A Háromszék nem alkuszik, az Erdély nagy romlása című trilógia, vagy A szolgadiák) nem erkölcsi prédikációk, hanem történetek. Nem szószékről szólt az írójuk, hanem az ágy szélére ülve, gyermekei kezét fogva mesél, most is felfogható, átélhető meséket.
Mese, mert az igazság, a jó és a szép győz benne, senki ártalmára, mindenki hasznára. Nem erkölcstani tanulmány több annál, továbbad, átörökít.
A példány úgy maradt fenn, hogy az író édesapja, a kirúgott, nincstelenné tett bíró, dr. Dávid István titokban legépelte és 1952-ben könyvalakba kötve karácsonyi ajándékként adta át író fiának, akinek akkor – s még másfél évtizedig – semmiféle publikációs lehetősége sem volt.
S átadta az unokáinak, hogy ismerjék meg.

Dávid Csaba (az író fia)

Szerző