A Megradzor meséje
Messzi vidékeket barangoltak be a méhek – igen, barangolás volt az, nem könnyed szárnyalás – míg arra a felismerésre nem jutottak, hogy mégiscsak e sziklás partok közt hömpölygő folyó közelében lehet a legtöbb virágport begyűjteni. Itt telepedtek hát le, és próbálták túlélni a hosszú napokat. A kórókon tüskék meredeztek, és csak itt-ott zizegett egy-egy száraz fűcsomó. Néha találtak valami aprócska virágokat a sziklák között, és mégiscsak lett méz, ha nagyon kevés is.
A kecskepásztorok elkerülték a vidéket. Bár rég történt, hogy amint felsejlett az első mekegés távoli hangja, a méhek csatarendbe sorakoztak, majd – zümm-zümm! – úgy összeszurkálták a gyanútlan jószágokat, hogy azok lábukat törték az eszeveszett menekülésben, ezt az esetet nem lehetett elfelejteni. Voltak még, akik megpróbáltak a méhek területéhez közeledni, de ők is hasonlóképpen jártak.
Egyik nap, amikor a méhek szokásuk szerint száraz fűcsomótól száraz fűcsomóig, tüskés kórókról sziklák hasadékaiba szállongva kutattak virágport rejtő kelyhecskék után, a folyó partján imbolygó szellő ismeretlen, édes dallamot kezdett szétteríteni. A víz visszafogta csobogását, a fűcsomók is a zizegést, a méhek pedig teljességgel megtorpantak. Édes volt az a dallam, mint a méz!
A kövek között hamarosan feltűnt egy kisleány, markában néhány szál virággal. Ő dúdolt egy régi, örmény éneket. A méhek összenéztek: most kellene csatasorba rendeződni! Most kellene támadásba lendülni, hisz’ dézsmálják a virágokat! Most! A leányka csak énekelt, énekelt, s néha jobbra, máskor meg balra hajolt egy-egy szálért. A méhek megigézve hallgatták, és igyekeztek kitérni az útjából. Mindegyiknek elmúlt a támadhatnékja.
Titokban követték a hívatlan vendéget, gyönyörködtek énekében. Sajnálták ugyan, hogy leszedegeti a virágokat, de nem bosszankodtak. Andalgásukból az a felismerés rázta fel őket, hogy mindjárt este lesz, a nap is hanyatlóban. Otthagyták hát a kisleányt – amúgy sem énekelt már, csak botorkált a kövek között megszaporázott léptekkel.
Álmukban is azt a régi, örmény éneket zümmögték a méhek.
Alig pitymallott még, kezdték is a megszokott robotot: száraz fűcsomótól száraz fűcsomóig – zümm-zümm! – kóróktól kövek tövén rejtőzködő virágkelyhekig barangoltak, míg rátaláltak egy-egy csöppnyi virágporra. Lendületesen, elszántan dolgoztak, a tegnapi lemaradást is be akarták hozni.
Az egyik sziklahasadék sötétjéből különös hangok szűrődtek ki: hüppögéssel terhelt légzés, didergő mocorgás hangjai. A méhecske, aki felfedezte, még sohasem tapasztalt ilyet. Odafüttyentette hát a többieket. Hadirendbe sorakoztak, úgy repültek be a barlangszerű sziklahasadékba. És mit láttak? A kisleányt, aki a tegnap olyan elbűvölően énekelt, míg a virágokat kereste a folyóparton. Térdeit átkarolva aludt a hidegben, arcán két maszatos könnycsík száradt.
– Bizonyára eltévedt! – suttogta az egyik méh.
Aztán összenéztek, és mintegy varázsütésre az egész raj kizúdult onnét. Mire a nap aranyba vonta a hegyek tetejét, a méhek visszatértek a még mindig alvó kisleányhoz. Egy tenyérnyi levelet hoztak, rajta a nagy nehezen összegyűlt, összes mézükkel. Letették, és amilyen észrevétlenül jöttek, úgy is távoztak a vakító fénybe.
Amint kirepültek a sziklahasadékból, a szemük káprázni kezdett: a száraz fűcsomók helyett, a tövises kórók helyett mindenütt virágok nyíltak! Színesek, ezerfélék, illattal bódítók! Hatalmas kelyhek bomladoztak a kövek fölé nőve, annyi virágporral, hogy azt két-három méh napi munkájával lehet csak az egyikből hazahordani. Örömükben csak úgy lubickoltak – zümm-zümm! – és pördültek a levegőben. Mire visszarajzottak a sziklahasadékhoz, a kisleányt már nem találták odabent, csak a ragacsos levelet.
– Bizonyára ízlett neki! – suttogta az egyik.
Hosszú utat tettek meg a folyó mentén felfelé is, lefelé is, de nem bukkantak a gyermek nyomára. Hallgatóztak, de nem hallottak semmit a vízcsobogáson kívül.
– Bizonyára hazatalált! – rikkantott egy másik méh.
– Bizonyára hazatalált! – zúgtak a többiek is mind. A virágok mosolyogva bólogattak.
Abban az évben annyi mézet termeltek a méhek, hogy már nem volt hol tárolni. Aranyló folyamként ömlött a folyóba, megédesítve a vizét. Azóta is mézillat terjeng fölötte, és olyan édes, mint az a régi ének, amit a virágot szedő kisleány dúdolt. Ezért is nevezték el az örmények Megradzornak, ami azt jelenti: mézfolyó.
Kiss Lehel – Szamosújvár
Kiss Lehel Szamosújvárról többek között gyermekirodalommal is foglalkozik, a tavaly jelent meg az “Örmény szőnyeg” című verseskötete, amely itt érhető el: (http://webshop.kriterion.ro/product/496_ormeny_szonyeg/), és aminek anyagából az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetek korábban már közölt néhány szöveget. Jelenleg örmény mesék és legendák feldolgozásával foglalkozik, főleg olyan történetekkel, amik magyar nyelven szépirodalmi formában még nem jelentek meg. Ezekből a történetekből küldött az Erdélyi Örmény Kulturális Központnak néhányat, melyeket most hétről-hétre megjelentettünk.
