Ararát és Aragac

Élt egyszer, az idők kezdetén, két nővér. Orcájukat minden nap aranyfényűvé csókolgatta a hajnal, a leszálló est pedig illatos szellőkkel simogatta fekete hajukat. Lábaik nyomán mosolygósan koccantak a kövek a forráshoz vezető ösvényen.
– Szépek vagytok! – csobogta mindannyiszor a víz, amikor fölé hajoltak.

A leányok nevetve néztek egymásra, és libegtek, és mosakodtak, és szomjukat oltották, és nem tudtak betelni az élettel. Minden reggel várták őket Kőország ezerféle virágai, a rózsarigók, az incselkedő hegyikecskék, a völgyben a gránátalmafák. Aki látta őket, azt gondolta, így marad ez, míg világ a világ: örökké fog ifjúságuk tartani, szépségük romlatlan lesz, szeretetük halhatatlan. 

Egyik reggel az idősebb leány hamarabb ért a forráshoz. Haj, pedig máskor mindig egyszerre érkeztek oda! 
– Hallottam ám, mit sugdosott neked a víz! – mondta epésen a húga, mikor utolérte.
– Csak azt, amit máskor is – védekezett a leány. Hogy szépek vagyunk.
– Téged dicsért! Egyedül téged! – erősködött a fiatalabbik.
– Ó, drága húgocskám, bizonyára képzelődsz csupán!
Vitatkoztak még egy darabig, a forrás csak hallgatott. Miután megmosakodtak, és eloltották szomjukat, a leányok elindultak, hisz’ várták őket Kőország ezerféle virágai, a rózsarigók, az incselkedő hegyikecskék, a völgyben a gránátalmafák.
A leszálló est illatos szellőkkel simogatta a hajukat.

Másnap a fiatalabb leány ért hamarabb a forráshoz.
– Hallottam ám, mit sugdosott neked a víz! – mondta epésen a nővére, mikor utolérte.
– Csak azt, amit máskor is – védekezett a leány. – Hogy szépek vagyunk.
– Téged dicsért! Egyedül téged! – erősködött az idősebbik.
– Ó, drága nővérkém, bizonyára képzelődsz csupán!
Vitatkozni kezdtek, de a forrás csak hallgatott. Majdhogynem hajba kaptak. Aki látta volna őket, azt gondolhatta volna, hogy rémséges vénasszonyok.
– Ó, bárcsak kővé dermednél! – rikácsolta az egyik leány.
– Ó, bárcsak kővé dermednél! – toporzékolt a másik. Ahogy máskor mindig mindent együtt, egyszerre végeztek, úgy most is egyszerre átkozták meg egymást. Ekkor sarkon fordult mindkettő, és elviharzottak – egyik jobbra, másik balra. Nem néztek vissza soha többé. 

Amikor már jókora távolságra voltak egymástól, mindegyik érezte, hogy nehezedni kezdenek a lábai. Nemcsak, hogy nehezedtek, de vastagodtak is. Egyre nagyobbra nőttek, egyre magasabbra, mígnem egy-egy hatalmas heggyé változott a két nővér. Bánták most már hiúságukat, a meggondolatlan beszédet, jaj, de hogy bánták! Szerették volna semmissé tenni az átkot, jaj, de hogy szerették volna!

Az egyik hegy olyan magas, olyan meredek, hogy ember képtelen felkapaszkodni a csúcsáig. Roppant magányosan tekint a szőlő-, barack- és gránátalma-ültetvényekkel szabdalt, énekeket termő völgybe. Ez a hegy az Ararát. A másik hegyen tóvá duzzadt a sok könny, amit a kővé vált leány azóta is szünet nélkül hullat. Ez a hegy az Aragac. Feléjük fordulnak Kőország ezerféle virágai, közöttük rózsarigók röpködnek, mintha a két nővér rajtuk keresztül próbálna üzenetet váltani. De némák a hegyek, pedig annyi mindent mondanának, ha lehetne! Ormaikat minden nap aranyfényűvé csókolgatja a hajnal, a leszálló est pedig csípős szelekkel kavarja rajtuk a havat.


Kiss Lehel – Szamosújvár

Kiss Lehel Szamosújvárról többek között gyermekirodalommal is foglalkozik, a tavaly jelent meg az “Örmény szőnyeg” című verseskötete, amely itt érhető el: (http://webshop.kriterion.ro/product/496_ormeny_szonyeg/), és aminek anyagából az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetek korábban már közölt néhány szöveget. Jelenleg örmény mesék és legendák feldolgozásával foglalkozik, főleg olyan történetekkel, amik magyar nyelven szépirodalmi formában még nem jelentek meg. Ezekből a történetekből küldött az Erdélyi Örmény Kulturális Központnak néhányat, melyeket most hétről-hétre megjelentettünk.