Az Ararát népe és Sineár vándorai
Miután Noé alászállott az Ararátról, csakhamar megszikkadt a sok iszap, kizöldült a világ, és az emberek kezdtek elszaporodni a földön. „Nurr” – mondták, ha gránátalmát láttak. Ám voltak, akik olyan távoli vidékekre vetődtek, ahol már nem termett gránátalma, csak az emlékezetükben és gyermekeik álmaiban. „Nurr” – a gyümölcs, amelyből a boldogságnak éppen annyi édes rubinszeme pereg ki, ahány nap van az esztendőben… „Hájrenik” azaz szülőföld – mondták az emberek, mikor körbenéztek a sírhalmokkal, bölcsőkkel folyton újuló, szeretett tájon. „Hájrenik” – a föld, amit a darvak és rózsarigók röptét követők sohasem tudtak elfelejteni, akkor sem, ha gyermekeik már más földet neveztek hájreniknek. Azt, hogy „Isten”, mindenki így mondta: „Ásztvác.” Egyesek roggyanó térdekkel mondták, mások gőgösen.
Ezek a gőgösek egyszer csak megérkeztek a Sineár földjére. Körbenéztek, nem voltak sírhalmok Sineár földjén, és hiányoztak a gránátalmafák, de édesvízű és meleg források buzogtak a földből, az ágakon ismeretlen gyümölcsök illatoztak. Körbenéztek, és így szóltak egymáshoz:
– Itt építsünk magunknak várost!
Mindenki bólogatott.
– Közepében torony legyen!
Mindenki tapsolt.
– Teteje az eget érje!
Mindenki kiáltozott:
– Úgy legyen! Úgy legyen!
Elhatározták, hogy összehívják az összes vidék összes lakóját, hogy egyesült erővel építsék fel a várost meg az égigérő tornyot, és hogy mindannyian, mint egy hatalmas család, örökre együtt lakjanak. Míg a követek odavoltak, és érkeztek az újabb és újabb csapatok, gyűlt a tégla, forrt a szurok, nőttek a falak egyre magasabbra.
De az Ararát népe nem akart csatlakozni a boldogan vonuló seregekhez. Hogy soha többé ne nézhessenek fel a hegyre, mely vakító fehérségben őrzi Noé ősatya bárkájának maradványait? Hogy soha többé ne lehessen könnyek nélkül kimondani: hájrenik? Amúgy is éppen gránátalma-érés ideje volt…
Sineár földjén csak sokasodtak a munkások, gyűlt a tégla, forrt a szurok, emelkedtek a falak. A torony teteje sötét fellegekbe burkolózott.
Egyszer csak nagyot dörrent az ég.
– Eső lesz! – jegyezte meg valaki.
– Mit mondtál? – kérdezte a másik.
Kikerekedett szemmel bámultak egymásra.
– Gyorsan, emberek, takarjuk le a vályogot! – kiáltott egy harmadik, de senki sem értette, mit akar mondani.
– Megmondtam, hogy eső lesz!
– Te most gúnyolódsz velem?!
– A sok munka kárba vész! Jöjjön már valaki!
Ám hiába mutogattak, és hiába szitkozódtak: nem értették meg egymást. Az eső elállt, a napsugarak felszürcsölték az utolsó, eltévedt cseppeket is. A háborúság azonban még csak most kezdődött igazán! Veszekedtek, sőt összeverekedtek az emberek, mert fogalmuk sem volt, mit beszél a másik.
– Akkor én innen elmegyek! – mormogta valaki csapkodva, miközben a szerszámokat szedegette össze. A többiek csak vállat vontak, és kiabáltak tovább. Aztán rájöttek, hogy értelmetlen ez az egész, és elindult ki-ki a maga útjára feldúltan, szótlanul. A mögöttük maradt falak, Bábel csonka tornyának sötét árnyai a lelkükre telepedtek.
Az Ararát népe csodálkozott e szomorú vonuláson.
– Ezeket meg mi lelte? – kérdezgették egymástól, mert Sineár vándorait ugyan hiába faggatták, nem értettek a feleletből egy szót se. Azok sem tudták, mit akarnak tőlük.
– Úgy néznek ki, mint akiket az Isten vert meg.
– Bizony úgy!
Gránátalmával kínálták az idegeneket:
– Nurr! Nurr!
Volt, aki földhöz vágta, volt, aki megkönnyezte a gyümölcsöt, amelyből a boldogságnak éppen annyi édes rubinszeme pereg ki, ahány nap van az esztendőben. Azóta évezredek teltek el, de az Ararát népének a gránátalma ma is „nurr”, a szülőföld „hájrenik” és „Asztvác” az Isten.
Kiss Lehel – Szamosújvár
Kiss Lehel Szamosújvárról többek között gyermekirodalommal is foglalkozik, a tavaly jelent meg az “Örmény szőnyeg” című verseskötete, amely itt érhető el: (http://webshop.kriterion.ro/product/496_ormeny_szonyeg/), és aminek anyagából az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetek korábban már közölt néhány szöveget. Jelenleg örmény mesék és legendák feldolgozásával foglalkozik, főleg olyan történetekkel, amik magyar nyelven szépirodalmi formában még nem jelentek meg. Ezekből a történetekből küldött az Erdélyi Örmény Kulturális Központnak néhányat, melyeket most hétről-hétre megjelentettünk.
