Ha igaz az, hogy a Gyergyószentmiklóson 1716-ban feljegyzett [második!] „Örmény Lukács” azonos, illetve apa-fiú/nagyapa-unoka kapcsolatban áll azzal az [első] Örmény Lukáccsal, aki a korábban említett fejedelmi meghatalmazást megszerezte magának, akkor Lukácsaink láncolata még hosszabb lenne, Rózától számítva legalább még hét nemzedék. (Pedig már ő is négynemzedéknyire van tőlem…)
Az Erdélybe települő Lukácsokról a kortársaik, mint gazdag marhakereskedőkről, illetve tímárokról beszéltek. (Ne tévesszen meg minket, hogy az adófizetési kötelezettség enyhítése érdekében a gazdag marhakereskedők szegény barompásztornak, a tímármanufaktúra-tulajdonosok tímármesternek vallották magukat, hiszen a fennmaradt gazdasági feljegyzések szerint Gyergyószentmiklóson évtizedekig a Lukácsoknak volt a legtöbb marhája.)
A magyar környezetben az örmények hamar megtanultak magyarul is, és mindenhol magyarnak vallották magukat, ahol nem örmény közösségben éltek. Lélekszámuk a hivatalos statisztikákban a valóságosnál ezért kisebb, gazdasági súlyuk miatt viszont a közvélekedésben mindig is a valósnál jóval nagyobbnak érzékelték az arányukat.
A vagyonos örmények családjaiban mindig több gyermek született, mint amennyit az atyai foglalkozás továbbvitele igényelt volna, ezért alakult ki az a gyakorlat, hogy az egyik örménylakta településen született fiak másik örmény településen házasodtak – ezzel elkerülték, hogy egymásnak fölös versenyt támasszanak. Ennek következtében Róza elődei egy évszázadon át szinte szabályszerűen nemzedékenként felváltva hol Gyergyószentmiklóson, hol Erzsébetvárosban születtek. Mindkét városban jól látható nyomokat hagytak, elsősorban templomépítésekhez történt nagyvonalú adományaik révén.
Mivel az erzsébetvárosi polgárjog[5] biztosított egy sor előjogot (Erdély-szerte szabad kereskedési jogot, vámmentességet stb.), ezért az erzsébetvárosi polgárjogú Lukácsok Gyergyószentmiklóson is, máshol is, mindenkor hangsúlyozták erzsébetvárosi mivoltukat. Ez ugyan nemesi predikátumnak látszott, de sohasem volt az, hiszen soha se volt földbirtokuk Erzsébetvárosban.
Alighogy Lukácsaink gyökeret eresztettek Erdélyben, a Habsburg adminisztráció megszilárduló berendezkedése (a birodalmi szemléletű vámpolitika) egyre jobban nehezítette a Magyar Királyságtó mesterségesen különválasztva kezelt Erdélyi Nagyfejedelemség külfölddel való kereskedelmét. Ráadásul a fogyasztói igények is Európa szerte kezdtek megváltozni: a korábban kedvelt nagytestű húsmarhák helyett az inkább sok tejet adó marhafajták irányába tolódott a piaci igény. A marhakereskedelem haszna több okból is jelentősen és tartósan csökkenni kezdett.
Az erdélyi örmények veszélybe került gazdasági pozíciójukat nem tudták földbirtokra átváltani. Hiába azonosultak lélekben az államalkotó magyar nemzettel, mert a gazdagságukat biztosító kereskedelmi előjogok csak az örmény náció tagjaként illették meg őket, földbirtokot viszont csak honfiúsítás, azaz örménységükről való lemondás árán szerezhettek volna, így gazdagságuk ellenére sem voltak teljesen egyenjogúak.
A gazdag örmények akár nagy áldozatok árán is szívesen szereztek volna nemességet, de pusztán címereslevéllel az örmények semmire nem mentek, hiszen földet nem kaptak hozzá, és nem is vásárolhattak, mert a vármegyék nem ismerték el az országgyűlési hozzájárulás nélkül adományozott nemességet. Ennek ellensúlyozására Mária Terézia 1758-ban úgy rendelkezett, hogy az armalistákat[6] minden tekintetben úgy kell tekinteni, mint a donációs[7] nemeseket, de ezt a vármegyék nem vették komolyan. Az erdélyi örmények azonban felfedeztek egy különleges lehetőséget: Magyarországnak a török alól történt felszabadítása során óriási területek kerültek kincstári tulajdonba (lásd a rosszemlékű Neoacquistica Commissiot[8]!) e földeket ettől kezdve a hagyományos vármegyeszerkezetből kiszakítva, kincstári igazgatás alatt kezelték (például a bánsági határőrvidéket), ahol a feudális vármegyéknek nem volt szavuk. Ezt felismerve 1760–’62-ben a vagyonos erdélyi örmények tömegesen adományoztak nagy összegeket a királynő háborújának támogatására, aminek fejében címeresleveleket szereztek –, hogy azután újonnan megnemesítetten birtokot vegyenek, vagy béreljenek a Kincstár által igazgatott földekből. A címereslevél és a birtok együtt végre igazi nemessé, az országalkotó nemzet teljes jogú tagjává tette a furfangos örményeket. Néhány évig zajlott az erdélyi örményeknek a Bánságba áramlása, aminek során sok gazdag, frissen nemesített armalista örmény család áttelepült Erdélyből a Bánságban szerzett birtokára, mint a Jakabffy-ak, a Kissek, a Lázárok, a Vertánok, a Verzárok stb., köztük a Lukácsok egyik ága is)
1760-ban Lukács Róza ükatyja öccsének, Lukács Miklósnak a családja szerzett címereslevelet, két év múlva pedig, 1762-ben Róza ükatyja, Lukács Jakab (és felesége, Todor Margit, meg akkor élt nyolc gyerekük) is megszerezte az armális nemességet maguk és törvényes utódaik számára.
1765-ben Jakab egyik fia, János, (egy vallásos és gazdag oldalági rokon) egy egészen különleges oltárképet adományozott a gyergyószentmiklósi római katolikus templomnak. A déli mellékoltár képe fölött ma is látható a Lukácsok nemesi címere, a kép jobb alsó sarkában pedig az adományozó és családja: János, és szülei, Lukács Jakab (*1691) és Todor Margit (1705–1780)!
A cikk a következő oldalon folytatódik.
