Simon 1848-ban családjával együtt a preszákai tömeggyilkosság áldozata lett, egyedül Albertus Peregrinus névre keresztelt kisfia menekült meg, akit aztán példaértékű családi összefogással a rokonok neveltek fel – és aki Lukács Béla néven sikeres, irigyelt politikus lett. Özvegye, Gajzágó Fatime Zaïda és Nuridsán Mária dédanyám jó barátnők voltak és fiatalasszonyként egyidőben voltak várandósak.

Lukács Róza atyjának foglalkozására a kortársai többféleképpen utalnak. Önmeghatározása hangsúlyozottan „erzsébetvárosi szenátor” volt, tehát nem csak erzsébetvárosi polgárjoga volt (az adózás miatt fontos!), hanem az ottani tanács tagjának is vallhatta magát. Társadalmi tekintélyt biztosító hivatalos állása „cs. kir. zalatnai postamester” volt, de emellett kortársai mondották „bányabirtokos”-nak, „gazdag örmény”-nek, „örmény pénzváltónak” és „gazdatiszt”-nek is – mind igaz is volt. Vagyonos ember volt, akinek a háza – a postaállomással egyetemben – Zalatnán az országút mellett állott. (Ez a mára már elbontott épület nem azonos a ma „Lukács kastély” néven emlegetett épülettel, ami Lukács Simon, majd az ő Béla fia és leszármazottai tulajdona volt.^[15])

Lukáts Lukács (Tódor Imre) 1807 őszén Zalatnán vette feleségül Begidsán Katalint. ^[16]

A házaspárnak tíz gyermekéről tudunk, a legtöbbjükről azonban csak sajnálatosan keveset:

–  Lukáts Gergely Zalatnán született, Kátrovics Katalintól egyetlen fiáról tudunk, aki 1845-ben született (Zalatnán).
–  Lukáts Erzsébet (* Zalatna, 1811), Szenkovits László felesége lett,
–  Lukáts Konstantin Dávid (* Zalatna, 1814, † 1836) orvosnak készült, de diplomaszerzése után meghalt,
–  Lukáts Dávid Lukács (Zalatna, 1818 – Zalatna, 1877). Családi emlékezetünkben „aranybánya-tulajdonos”-ként őrződött meg. Valóban több bányatársulatnak volt meghatározó tagja, de vagyonát egyáltalán nem kizárólag az aranybányászat biztosította, hanem az aranyat kísérő számtalan más hasznos ásvány is, amik iránt akkoriban éppen rohamosan nőtt a kereslet. Trimpoele községben hatalmas piritbányát működtetett, aminek anyagát kénsavgyártásra használták fel. (A bánya ma is működik…) Lukács Dávidról van egy olajportrénk is. Az ő fia volt Lukács László (1850–1932), aki jogtanárként kezdte, bányatársulati igazgatóként folytatta, majd hosszú ideig politikus volt: előbb pénzügyminiszter, majd rövid ideig – sokat támadott – miniszterelnök (végül le is kellett mondania). A Fiumei úti temetőben álló sírját ma a Nemzeti Kegyelet Bizottsága ápolja.

–  Lukáts Lukács Ferenc Borgia (*Zalatna, 1822), valószínűleg fiatalon, utód nélkül halt meg.
–  Lukáts Anna Jozefa (Zalatna, 1824 – Zalatna, 1896). Ador­ján György kohóművi tisztviselő felesége lett, de a preszákai véres események következtében három kisgyermekkel özvegyen maradt.
–  Lukáts Nepomuk János (Zalatna, 1827 – Zalatna, 1882). ’49 után ő volt a zalatnai postamester (a postahálózat átszerveződése miatt Zalatnán, tudtommal, az utolsó).
–  Lukács Róza (Zalatna, 1829 – Balánbánya, 1877) – róla később bővebben szólok.
–  Lukáts József (Zalatna, 1832 – Erzsébetváros, 1906). Sírja az erzsébetvárosi temetőben máig megtalálható.
–  Lukáts Mihály (Zalatna, 1833 – Zalatna, 1906 után halt meg). A preszákai emlékmű 1899-es leleplezésekor „volt honvéd”-nek mondta magát. 1906-ig Woyciechowsky dédapáméknál Budapesten többször megfordult. Zalatnai házába római síremlék maradványa volt befalazva, amit (költőileg átköltve – és az oláh mentalitás ironikus ábrázolására használva – ) Jókai is leírt a „Szegény gazdagok”-ban^[17].

Lukács Róza élete

Lukács Róza Zalatnán született 1829. március 15-én, Lukácsék hetedik gyermekeként és őt is római katolikusként keresztelték, anyai nagyanyja után Rozáliának.

Élete első 20 esztendejéről nem sokat tudunk. Feltételezhető, hogy a magyaron és a románon kívül németül is megtanult, hiszen apja császári postamesterként tisztában volt a császári szolgálatban kizárólagos német nyelv ismeretének fontosságával – és Róza némettudásnak később jelentős szerepe volt házasságában. A későbbiek ismeretében érdekes lenne tudni azt is, hogy gyerekkorában ismerte-e Avram Jankut – aki Jankó Ábrahámként 1837-ben Zalatnán járt gimnáziumba, és alig öt esztendővel volt idősebb Rózánál. (Korban jól összeillettek volna…)

1838-tól kiújult Zalatna környékén az oláh munkások nyugtalansága és ’40-ben a sérelmeik miatt elégtételt kereső oláhság igényeit bizonyos Varga Katalin brassói polgárnő képviselte. Mivel azonban – a korabeli magyar alkotmány szerint – törvénytelenül kül­földön (Bécsben!) keresett segítséget, ezért hosszas jogi hercehurca után Varga Katalint börtönbe zárták, és még a ’48–’49-es időket ott kellett töltenie.

Amikor 1848 forradalmi hírei elérkeztek Erdélybe, kezdetben magyarok és oláhok közt egyaránt többségben voltak az örvendezők, hiszen a jobbágyfelszabadításnak mindenki örült – csak a földesurak aggódtak a mikéntje miatt–, Erdély unióját minden magyar üdvözölte – de a magukat újabban románnak nevező oláhok és a szászok, más-más okból ellenezték (a románok a magyarok hatalmának túlzott megerősödésétől tartottak, a szászok pedig feudális előjogai­kat féltették. ’48 őszére a fegyveres harcok elérték Erdélyt és Zalatnán is feszült lett a helyzet. A császári katonaságot Zalatnáról is Gyulafehérvárra összpontosították, ezért a zalatnaiak nemzetőrség felállításról határoztak. Eleinte a zalatnai nemzetőrség egyaránt állott magyarokból és románokból, de a románok hamarosan saját nemzetőrséget akartak szervezni, majd (az erdélyi császári főparancsnok utasítására) a magyar nemzetőrség lefegyverzését követelték.

Az 1848 október 23–24-i tragédiához vezető eseményeket sokan, sok helyen leírták, itt legyen elég annyi, hogy 23-án estére Zalatna nagy része kirabolva és porig égetve állott, lakosságának egyharmada elmenekült Gyulafehérvár felé (elsősorban a magyarok és a németek). Az általában zalatnainak nevezett mészárlás az Ompoly patak preszákai partjánál 24-én hajnalban történt, amikoris a feleúton feltartóztatott fegyvertelen menekülteket a környékről összecsődült oláh parasztok mészárolták le bestiális kegyetlenséggel.

Lukáts Lukács családjának szerencséjére a zalatnai postahivatal a császári címer védelme alatt állott! Ettől, és nem Janku szerelmétől lett Lukácsék háza „házkutatások és beszállásolások alól mentesítve”! (Lásd a korábban idézett rendelkezést!) Magától értetődött, hogy a magyarok ellen lázongó oláhok fegyveres csapatai megkíméljék „a jó császár” postaállomását, sőt, hogy azt válasszák a vezérek főhadiszállásául, és eléje őrséget állítsanak. Zalatnán jártukban Petre Dobra, Ioan Axente Sever és Avram Janku oláh népvezérek mind ott szálltak meg, de nem a postamester lányának szépsége miatt, hanem a császári postaállomásra hivatalból kihelyezett császári címer és a fekete-sárga színek révén rájuk vetülő tekintély okán. 

Október 23-án Janku még nem volt Zalatnán, csak 27-én érkezett meg, amikor megpróbálta rendezni a helyzetet: egynémely elfogottak fölött ítéletet mondott (leginkább megkegyelmezve). Néhány nap után tribunusi^[18] teendői miatt az oláh népfelkelőkkel együtt elhagyta a várost. A Gyulafehérvárról elkésetten megérkező császári haderőnek már nem volt mit tennie, a katonák visszameneteltek Gyulafehérvárra.A Zalatnán fedél nélkül maradt nem-románok a tél hidege és az oláhok üldözései elől menekülve „lassanként és nagy számban behúzódtak Lukáts Lukács gazdatiszt [postamesteri] házába, ahol akkor Peter Dobra is leggyakrabban tartózkodott. Lukáts mindenkit vendégszeretően befogadott, nekik ott, különösen Róza lányának … bátor, erélyes fellépése következtében életmentő védelmet adott, s különösen Marillai Ignác ellenőr neki köszönheti életét. Sok másokat azonban a románok elfogtak…”[Nahlik jelentés, lásd később].

A cikk a következő oldalon folytatódik.