Zalatna és Gyulafehérvár

Az Erdélyi Érchegységben, különösen a Körösbánya, Offenbánya, Nagyág és Zalatna által határolt úgynevezett „arany négyszög”-ben már a rómaiak óta zajlott nemesfémbányászat. A középkorban volt olyan időszak, amikor Európa aranyszükségletének jelentős részét az itteni kis bányák biztosították.

A XIX. század végéig szokásban volt aranybányászat igen egyszerű folyamat: a kifejtett ércet felaprítják, higannyal elkeverve amalgámosítják, majd kohóban kiolvasztják a színaranyat. A színarany pénzzé verése szigorúan uralkodói monopólium volt, amit esetünkben a katonasággal védett gyulafehérvári várban működő pénzverde végzett.^[12]

A bányászatot sokáig magánosok is végezhették, a kohászat azonban nagy tőkeigénye és az ellenőrizhetőség érdekében kincstári kézben működött. Az állam megfelelő részesedését úgy biztosították, hogy, szigorúan számon tartották a kitermelt higany mennyiségét (ami szorosan összefüggött a vele nyerhető aranyéval), és előírták a végtermék hatósági áron történő kötelező beváltását. (A beváltáskor lemérték az érc tömegét, „vegykémleléssel” megállapították az aranytartalmát és az arany számított tömege alapján fizettek az ércért. Ez az eljárás a tanulatlan népek számára mindig úri huncutság volt, de a hatósággal szemben nem volt mit tenni…)

Az aranytermelés egyszerű folyamat volt, de igen fáradságos, ezért a munka megkönnyítésére sokféle ötletes megoldás született: az érc aprítására vízhajtású kallómalmokat építettek, és lehetőleg mindenféle munkára parasztok bérmunkáját, vagy jobbágyrobotot vettek igénybe. A korabeli bányaipar teljes egészében fára épült: fából készültek a vízimalmok zsilipjei, a kallószerkezetek, a tárnák aládúcolásai, a vágatokba telepített csillék és azok vágányai(!), a bányatelep épületei, az anyagok mozgatására szolgáló talyigák és szekerek, és fával fűtötték a kohókat is (kőszenet még nem használtak). A bányákat a környező, kincstári tulajdonban lévő erdők látták el faanyaggal, amiket az erdőkben szétszórtan megbújó falvak jobbágysorú lakói termeltek ki, részben bérmunkában, részben jobbágyi robotként. A társadalmi feszültség annyiban nemzetiségi volt, hogy a szegények jellemzően oláhok, a gazdagok pedig magyarok voltak.

Az utódok fantáziáját az arany fogja meg, de a Zalatna környéki bányákban aranyon kívül a kor színvonalán gazdaságosan kitermelhető érdemi mennyiségben fordultak elő a következő nyersanyagok, illetve érceik: ezüst, réz, tellur, kén, ólom, molibdén, bizmut, malachit, faopál, bitumen, kaolin stb. (Az aranybánya-tulajdonosként megőrzött emlékezetű Lukács Dávid^[13] fő jövedelemforrása a Zalatnától nyugatra fekvő Kénesden [Trimpoele/RO] működő piritbánya és -feldolgozómű volt.) A zalatnai bányászat a XIX. századig Európa szerte elismert színvonalú volt.

Amikor a régi tárnák kimerülése miatt egyre mélyebbre kellett hatolni, akkor megnőttek a költségek: egyre komolyabb feladattá vált a beszivárgó víz és a kitermelt érc folyamatos eltávolítása. A megnövekedett tőkeigény fedezetét a kisvállalkozók bányatársulatokba való szerveződéssel biztosították. Egy-egy bányatársulatnak 10–15 tagja is volt, közülük mindenki részarányának megfelelően viselte a terheket és részesült a haszonból. A kor lelkületének megfelelően a bányatársulatok olyan kegyes neveket viseltek, mint „Péter–Pál”, „Joachim és Anna”, „Szentháromság” stb.

A XIX. század második felében az erzsébetvárosi Lukácsok szinte valamennyien érdekeltek voltak minden Zalatna környéki bányatársulatban: a teljes körűnek nem mondható forrásokban – Rózán kívül – említésre kerültek a következő „bányarészvényes” Lukácsok: József és Ágoston (Róza nagybátyjai), Anna és Mihály (Róza testvérei), Albert/Béla, László, Sarolta és Adél (Róza unokaöccsei/unokahúgai), valamint néhány Nuridsán és több más, nyilvánvalóan szintén örmény származású személy is.

Zalatnán több örmény család is élt, de templomi gyülekezet szervezéséhez kevesen voltak, ezért a római katolikus gyülekezethez csatlakoztak, amivel asszimilációjuk végleg befejeződött (már egymás közt is alig beszéltek örményül).

A Zalatna-környéki bányák némelyike időként komoly jövedelmet biztosított (főleg a szerencsés aranyleletek híre keltett mindig nagy izgalmat). Az 1700-as évekre a Zalatna-környéki bányákra épülve mintegy 3000 lakosú városka alakult ki, melyben magyarok, szászok és oláhok éltek. (A nem kicsiny számú örmény lakó mind magyarnak vallotta magát.) A bányatulajdonosok, a kohóművi alkalmazottak, az aranyvizsgáló hivatal alkalmazottai, a bányakapitánysági tisztviselők, és az őket kiszolgáló iparosok, orvosok, papok-lelkészek virágzó közössége valamint a városon keresztül bonyolódó élénk forgalom biztos megélhetést ígért egy postamester és családja számára. Zalatnán keresztül vezetett az Abrudbányát és Gyulafehérvárat összekötő országút, a zalatnai postaállomás mindkettőtől egy-egy postaállomásnyi távolságra volt.

1782-ben Róza nagyanyja (Dániel Mária) Zalatnán valószínűleg már első csecsemőjét szoptatta, amikor a társadalmi feszültség „parasztlázadásban” tört ki: a Hora–Kloşka felkelésben. A felkelést állítólag egy – a topánfalvi vásáron kirobbant – verekedés gyújtotta be, amikor a szabad pálinkafőzésük jogát védő oláh parasztok összevesztek a szabad pálinkakimérés monopóliumával rendelkező örmény(!) kocsmabérlőkkel, és a vármegye nem volt képes a vitát megfelelően kezelni.^[14] Az évekig húzódó elfajult konfliktus végül 1784-ben brutális katonai megtorlással zárult, aminek emlékét Gyulafehérvárott a felkelés vezetői kivégzésének helyszínén állított emlékmű ma is őrzi. A Hora–Kloşka felkelés alatt Zalatnát sem kímélte a véres erőszak, de a postaállomás császári címere ekkor még védelmet biztosított a Lukács családnak. A Lukácsok családi emlékezete semmit sem őrzött meg Lukácsainknak a Hora–Kloşka felkelés alatt Zalatnán átélt megpróbáltatásaiból.

Lukács Róza nagyszüleinek (Lukács Jakab II. és Dániel Mária) hét gyermekéről van tudomásunk: Lukács, Katalin, Tódor, Simon, Ágoston(?), Antal, József. Számunkra Lukács lesz fontos, de előbb foglalkozzunk kicsit Simonnal!

Lukács Simon Tódor (Róza ükmamám egyik nagybátyja) 1791-ben született Zalatnán és – valószínűleg a családi környezetnek köszönhetően – nagyon fiatalon a bányászat kiváló ismerője lett, olyannyira, hogy a baláni rézbánya 1816-os újraindításakor – fiatal kora ellenére – elismert szakemberként (Lukáts) „Simon Tódor” segítségét kérték. Lukács Simon háza a Zalatnán átfutó országútról északra nyíló völgyben, a Vultur patak partján állt, félbemaradt felújítás alatti siralmas maradványa 2020-ban is látható.)

A cikk a következő oldalon folytatódik.