Bár a ’48-őszi vérengzésben Lukáts Simon Tódorékat kifosztották, házukat földig felégették és a családot – a legkisebb, Béla kivételével – teljesen kiirtották, de Lukáts Rózát és családját ekkor még elkerülte a vész.

’49 tavaszán Erdélyben újra fellángolt a háború! Zalatna városa 1848 telétől ’49 nyaráig váltakozva volt az Erdélyben folyó harcok szereplőinek hatalma alatt, akik, ha mást nem is, de csapataik ellátását és „költségeik megváltását” mindig kikényszerítették a szerencsétlen maradék lakosságtól. A megszálló seregek ráadásul minden alkalommal megbüntették a várost a korábbi megszállóknak kényszerből nyújtott segítségért, és hatalmuk jeleként rendszerint kivégeztek néhányat az ellenséget kiszolgálók közül. A magyar honvédek, császári csapatok és az oláh népfelkelők fölváltva szállták meg hosszabb-rövidebb időre Zalatnát, hogy aztán a háborús helyzetnek megfelelően tovább vonuljanak.

1849 májusában éppen a magyar honvédek büntették meg a zalatnai és környékbeli oláh lakosságot, majd elvonulásuk után, július 1-én ismét a bucsumi oláhok (valamennyien zalatnai bányászok) jelentek meg Zalatnán, de ez alkalommal „megrohamozták Lukáts Lukácsnak, egy ismert, gazdag örmény pénzváltónak a házát”. Most nem számított a császári címerpajzs! „Mindenből kifosztották, majd felgyújtották a házat, a tulajdonost feleségével, egy lányával és egy sógornőjével – akinek férje Preszákán maradt a mártír téren –, kivezették, hogy mindnyájukat lelőjék, amikor is a férfi egy lövést kapott a csípőjébe, a többi hármat^[19] azonban a közbelépő népfelkelő prefektus, Axente megmentette.” A Jókai-regénybe illő eseményeket hivatalos császári vizsgálati jegyzőkönyv – a Nahlik-jelentés – örökítette meg! Mi tudjuk, hogy a hol bányatulajdonosnak, hol aranybeváltónak nevezett gazdag örmény nem más volt, mint Lukáts Lukács zalatnai postamester szépapám (Róza ükanyám atyja), a „tulajdonos felesége” Begidsán Katalin szépmamám volt, a halálra ítélt és kishíjján kivégzett leánya pedig Róza ükanyám volt! (A „Preszákánál megözvegyült sógornő” valójában szépapám másik lánya, a ’48 őszén Preszákánál megözvegyült Adorjánné Lukáts Anna volt, aki a vallomást tevő Róza sógorának volt az özvegye.)

Óhatatlanul felmerül, mi válthatta ki ezt a Lukátsék ellen irányuló támadást? A remélt gazdag zsákmányon kívül az egyik lehető ok éppen az, hogy tán fény derülhetett Rózáék embermentő tevékenységére, és a felbujtott oláhok így akarták megtorolni Lukátsék merészségét!

1849 nyarán tehát a gazdag Lukáts Lukács háza és minden vagyona odalett: Lukáts Simonék ’48 őszén felprédált háza után ’49 nyarán Lukács szépapámék postamesteri háza is, minden benne lévővel együtt, elpusztult! A halálra ítélt család azonban szerencsére túlélte a pusztítást! Érthető, ha a keserű csapást igyekeztek kiirtani a családi emlékezetből, ami majdnem sikerült is!

A véres napok előtt még virágzó Zalatna a pusztításba belerokkant! A római katolikus plébános 1850 januárjában hatszáznál több halott nevét jegyezte fel (köztük voltak más felekezet tagjai is). Nem csak az ártatlanul meggyilkolt lakosok hiányoztak a városból, hanem elpusztult a város sok lakóháza és hallatlan kár esett a kincstári vagyonban is. A templomok még 1850-ben is födetlenül álltak, a megélhetést adó bányák helyreállítása és a kohók újjáépülése csak évek múltán kezdődött el. Az értelmetlen rombolás örökre és teljesen elpusztította a Zalatnán élt Lukáts-család addig legendásan híres gazdagságát is.

A Zalatnát ért pusztításról meglehetős pontos adataink vannak, mivel a kincstári vagyonban esett kár felmérésére és a felelősök kilétének megállapítására 1850–’51-ben császári vizsgálat zajlott, aminek jegyzőkönyvei ma is hozzáférhetők.^[20] A vizsgálat megállapította, hogy a kincstári vagyonból 43 épület pusztult el, köztük a bányakapitányság, az aranyvizsgáló és az aranybeváltó hivatal, a kohóművek, továbbá Zalatna mind a négy temploma. A bányakapitányság és az aranybeváltó hivatal helyiségeiből több mint 500 kiló színarany és több tízezer bécsi forint értékű aranypénz tűnt el…

Erdélyben a keserű nyugalmat a szabadságharc bukása után végbement császári rendcsinálás hozta el. Az ifjú császár kormányzata előrelátóan tervezett: már ’49 őszén szervezni kezdték az új erdélyi közigazgatást, aminek személyzetét nagyrészt más Habsburg tartományok tisztviselőiből tervezték létrehozni. Ennek a szervezésnek a keretében irányítottak Erdélybe ’49 végén több fiatal, nőtlen császári hivatalnokot egyebek közt hármat a Galícia és Bukovina határán álló Csernovicból is.

A Zalatnán hajléktalanná lett Lukátsék egy időre beköltöztek Gyulafehérvárra, ahol a várbeli katonaság révén biztonságot remélhettek. Róza sebesült atyja ekkor már 70-hez közeledett!

Róza 1850-ben Gyulafehérvárott lakva ismerkedett meg a csernovici tisztviselő-társaival együtt oda vezényelt ifjú, jó megjelenésű és művelt, bukovinai származású – csernovici születésű, de valójában lengyel nemzetiségű – császári hivatalnokkal, Józef Woyćiechowskival. Özvegy édesanyjának egyetlen gyermeke, az ifjú Józef 1849 decemberében hagyta el hazáját, hogy elfoglalja a számára az Erdélyi Nagyfejedelemségben kijelölt új állomáshelyet Karlsburgban (Gyulafehérvárott). A fiatal hivatalnok ugyan császári alkalmazott volt, de egyáltalán nem volt vakbuzgó aulikus.^[21]

A családi legendárium nem őrizte meg Józef és Róza megismerkedésének históriáját – tán Róza családja nem örült maradéktalanul a házasságnak, mert az nem volt igazán jó parti a megrendült anyagi helyzetű Lukátsok szemében? Ugyan Józef a szülőhazájában nemesnek számított – erre utal az utódai által is használt Jelita/jelitai előneve –, azonban a nemesség előjogai Európa-szerte épp 1848–’49-ben rendültek meg, és Józef sose kísérelte meg Erdélyben honosíttatni az utódai által neki tulajdonított nemességet. Bár hivatalnokként biztosnak remélhette az állását, de állítólagos nemesi származása nem járt földbirtokkal és semmi nyoma nem maradt annak, hogy vagyona lett volna.

A fiatalok közös nyelve a német volt, ami Józefék családjában is bevett volt és amit Róza is bírt. A jegyesség igen rövid volt: a vőlegény 1850 januárjában rendezkedett be új állomáshelyén és július 1-én Zalatnán már meg is történt az esküvő. 

Lukács Róza 21 évesen feleségül ment Józef Woyciechowskihoz. A férj tanúi Mikó Sámuel bányatanácsos és Fridericus Oehlberg zalatnai kohómester voltak, míg a feleségé Fridericus Oehlberg kohómester és Carolus Eugen Schiller von Schildenfeld, aki korábban szintén Csernovicbanvolt kincstári bányászati gyakornok. (A vőlegény származása miatt ez különösen érdekes!) Rózát Jani bátyja vezette „oltár elé” és két rokon kislány volt koszorúslány.Mivel Zalatnán a katolikus templom a ’48 őszi tűzvész óta még nem volt helyreállítva, ezért az esküvőt az egyetlen már használható hivatali helyiségben, a bányakapitányság épületében tartották. A világi helyszín ellenére az esküvő „rendes” egyházi szertartás volt, amiben Bodnár zalatnai plébános úr kérte az Úr áldását az ifjú párra. Lényegtelen, de furcsa apróság, hogy Bodnár plébános úr az esküvőkor az általa nyilvánvalóan jól ismert 21 éves Rózát az esketési anyakönyvbe 19 évesként jegyezte be…

A cikk a következő oldalon folytatódik.