Róza származása

Lukács Róza ükmamám az elmagyarosodott erdélyi örmény Lukács/Lukáts családban született. Róza életének és kitüntetése történetének megismerése érdekében érdemes, ha nem is Ádámtól-Évától, de azért elég régről kezdeni, és hasznos lehet a legszükségesebbeknél egy kicsivel szélesebb keretben beszélni Róza származásáról és koráról.

A honfoglalás idején a magyarok jószágai közt a Kárpát medencébe kistermetű, leginkább igavonásra alkalmas marhafajták érkeztek. A kunok betelepítési kísérlete során (1239-től) a kunok keletről (Moldvából) másfajta jószágokkal érkeztek: nagyobb testű, busafejű marháik sokkal több húst szolgáltattak, mint a honfoglalókkal érkezett marhafajta. A sikertelen letelepítés után a kunok eltűntek, de a kunok busafejű jószágai megmaradtak, és Kárpát medence-szerte elterjedtek: belőlük lettek a hamar Európa-szerte ismert „magyar marhák”. A Bécsig, Velencéig, Nürnbergig történő marhahajtásokról szóló beszámolók mind magyar marhákról szóltak, pedig ezek eredete a Kárpátoktól keletre mutat, és a nyugatra hajtott jószág jelentős része mindig is Moldvából indult. (Moldva címerállata ma is az ökörfő!)

A nagybani távolsági marhakereskedelem a középkor egyik legnagyobb üzlete volt, ami nagy tőkét igényelt és óriási hasznot biztosított. Nem csak kifelé, a marhák eladásával, hanem visszafelé, a bevételen vett külhoni drága holmik behozatalával is.

A minket érdeklő örmények ősei évszázadokkal korábban vándoroltak el őshazájukból, és több lépésben lassanként, görög, tatár, török, lengyel, román hatásokkal színesedve telepedtek egyre távolabb. Egy részük – a mieink közeli elődei – már keletről, a Kárpátoktól keletre fekvő Moldvából – a nevezetes marhakereskedelem alapját adó fajta szülőhazájából – érkezett Erdélybe.

Az 1600-as évek első felében a török birodalom meggyengülésének jeleként Moldva területén hosszan tartó háborús időszak alakult ki. (Erről szól Sienkievicz regénye, a Tűzzel-vassal.) A háború fenyegetései miatt a moldvai örmények egyre nagyobb számban kezdtek áttelepülni az általuk már jól ismert Erdélybe.^[3]

Az örmények évszázadokon keresztül tartó vándorlását és magyar területre való betelepedését hű kereszténységük miatt történt üldöztetésükkel magyarázták. A valóság az, hogy az örmények a legrégebbi idők óta évszázadokon keresztül távolsági kereskedelmet folytattak, melynek során óriási távolságra, sokféle népekhez eljutottak, és ha valahol nem érezték jól magukat, akkor üldöztetés nélkül is odébb vándoroltak azokra a vidékekre, amiket kereskedelmi kapcsolataik révén már megismertek – és ahol nagyobb nyugalmat, illetve hasznot remélhettek.

A XVII. században Erdély fejedelme még a török adófizetője volt, de Erdély eleinte mégis Moldvánál nyugalmasabb vidék volt. A helyzet akkor változott drámaian, amikor a törököt kiűzték a magyar királyságból, ami után a Habsburg birodalom csapatai hamarosan megszállták Erdélyt is. Egymás után török-tatár beütések, aztán császári zsoldosok szipolyozó zaklatásai, majd a kuruc háborúk – az élet Erdélyben nem volt többé olyan békés, mint az örményeknek a betelepülés előtt a Kárpátokon kívülről látszott! Egyfajta békesség csak a XVIII. századra jött létre.

Történelemkönyvekből tudjuk, hogy a marhakereskedelemből származó hatalmas bevétel érdekében főurak sem átallottak befektetni ebbe a „nemtelen” tevékenységbe: egyebek közt a Frangepánok, a Zrínyiek, a Thököly-ek és a Rákócziak is jelentős bevételekre tettek szert általa. Feljegyezték, hogy Rákóczi György 1640-ben Moldvában tárgyalt Ştefan vajdával több ezer marha adásvételéről. Nem lehetetlen, hogy Lukácsaink legrégebbi nyomai épp ezen tárgyalásokig vezetnek!

1643-ból származó az a megbízólevél, amit Erdély fejedelme állított ki bizonyos Örmény Lukács^[4] részére, aki a kereskedőktől a fejedelem kincstára számára járó adó beszedésére kapott meghatalmazást. Mivel ingatlan vagyona örménynek nem lehetett (nem volt „állampolgársága”), ezért nyilvánvalóan haszonbér-jellegű megállapodást kötöttek, valahogy olyasformán, hogy ő előre befizeti az elvárt adót a kincstárba, utána magának beszed a kereskedőktől annyit, amennyit bír. Miután egy-egy kereskedőnek akkoriban évi 2000 arannyal kellett megváltani a szabad kereskedelem jogát, ezért képzelhető, mekkora biztosítékot kellett letennie Örmény Lukácsnak a megbízás elnyeréséhez!

1643-ban tehát volt egy Lukács nevű örmény, aki a fejedelmi kincstárba óriási összeget fizetett be, aminek fejében Erdély-szerte mozogva jelentős összegeket szedett be. Mindeközben természetes módon gyűjtötte a híreket, tájékozódott a kereskedelmi lehetőségekről és hamarost le is telepedett, tehát egy idő után már Erdélyben élt és innen járt vissza Moldvába, a „magyar” marha moldvai beszerzése céljából – amint arra számtalan más erdélyi örménynél is találunk dokumentált példákat.

A hamar kialakult erdélyi örmény telepek közül számunkra két város, Gyergyószentmiklós és Erzsébetváros bír jelentőséggel. E városokon az örmények ottélésük 200 éve során maradandó nyomokat hagytak.

A betelepülő örmények magukkal hozták sajátos, – az eredeti örménynek török, görög, kipcsák (≈kun), ukrán, román hatásoktól módosult – nyelvüket, és sok iratukban és épületükön fennmaradtak sajátos betűik, amiket még az 1800-as évek közepéig is használtak. Eredeti „apostoli örmény” vallásukat hamar felcserélték örmény katolikusra, így a pápa főségének elismerése fejében úgy csatlakozhattak a római egyház szervezetébe, hogy továbbra is megtarthatták szertartásaik örmény nyelvét és liturgiáját.

Erdélyi örményeink közt kezdetben nem volt szokás a családnév használata, ellenben igen sok volt az ószövetségi eredetű keresztnév: Hagop/Jakab, Kirkor/Gergely, Avram/Ábrahám, Hovhannes/János, Hropszime/Róza. Lukács családunk eredeti neve Luszig (= fény, fényes) volt, amit néha Lukáts alakban is használtak. A legrégebbi, bizonyosan ismertnek vélt, Lukács-ős Abraham Nikosz Luszigi (1651–1736) volt (Lukács fia Ábrahám Miklós), aki még Moldvában született és fiaival együtt telepedett át Erdélybe. E Nikosz Luszigi ötödik fia volt Hagop Luszigi, a Márkárnak is nevezett (első) Lukács Jakab (*1691), nemességszerző Lukács-ősünk. Szerencsénkre megmaradtak az örmény gyülekezetek anyakönyvei és akadtak olyan lelkes kutatók, aki magukra vették a fáradságot ezek egy nagy csoportjának a feldolgozására és közzétételére, így Róza elődeinek sorát anyakönyvileg meglehetősen jól vissza lehet követni.

A cikk a következő oldalon folytatódik.