A nemességszerző (első) Lukács Jakabnak tíz gyermekéről tudunk, akik közül az első ugyan csecsemőként megholt, a második azonban már megmaradt: ő lett a – Márkárnak is mondott – Lukács Tódor, e néven elődeink közt az első, (1726–1769)aki Gyergyószentmiklóson élt és ott is halt meg, de végig megtartotta erzsébetvárosi polgárjogát. Ezen Tódor első feleségének nevét – akitől két gyermek született – nem ismerjük. Tódor 1758-ban vette feleségül Merza Lusztigint (1737–1793), akitől további hat gyermek született. Nekünk az 1761-ben született Lukács Jakab Ágoston a fontos. Mivel az az örmény hagyomány szerint az újszülötteket megkeresztelésük után rögtön meg is bérmálták, így – magyar szemmel – mindenkinek több „keresztneve” is volt, amik közül mindig azt használták, ami a használójának akkor éppen tetszett – néha ugyanaz a személy is esetenként másképp nevezte magát! Egyes leszármazottai a Jakab, mások az Ágoston nevet jegyezték meg. A mi családunkban a Jakab név rögzült.

E Jakab (II) még Gyergyószentmiklóson született, de 1781 táján már Zalatnán vette feleségül Dániel Máriát. Ez a házaspár elveszett a családi emlékezetből.^[9] Ennek oka valószínűleg az volt, hogy a családfában az évszámok, városnevek és a feleségek figyelmen kívül hagyásával a felsorolás dadogni látszott, amit spórolós elődeink tévesen „helyesbítettek”, úgy, hogy ebből:

• Jakab
• Tódor
• Jakab (II) Ágoston
• Tódor (II) Imre Lukács
• Róza

ez lett:

• Jakab
• Tódor
• Lukács
• Róza

Kevésbé takarékos, de félreértést nem terjesztő feljegyzésben ezt például valahogy így lehetett volna lejegyezni:

Név	Élt	Házastárs
Lukács Jakab	*1691, †1780 után	Todor Margit
Lukács Tódor	1726-1769	Merza Lusztigin
Lukács Jakab Ágoston	*1764, †1802 után	Dániel Mária
Lukáts Tódor Imre Lukács	1782-1861	Begidsán Katalin
Lukács Róza	1829-1877	Józef Woyćiechowski

Róza atyja, Lukáts Tódor Imre Lukács^[10], szüleinek első gyermekeként már Zalatnán született 1782-ben.

Az erzsébetvárosi Lukácsok közül Miklósnak (első Jakabunk öccsének) a leszármazottai Vizmán (a Béga folyó egyik oldalvölgyében) a Kincstártól földbirtokot szereztek (és vagyonuk egészen az 1949-ös államosításig kitartott), de a mi Lukácsaink nem követték a földszerző Lukácsok példáját: Lukács Jakab (II) inkább a XVIII. század közepén kiépítésre kerülő császári postahálózatot célozta meg, hogy magának, illetve utódainak postamesteri állást szerezzen.A VIII. századi postahálózat a császári államigazgatás fontos eszközévé kezdett válni, ezért megszüntették az addigi haszonbérleti rendszert, gyors ütemben kiépítették a birodalmi postahálózatot és egy sor előjogot biztosítottak a posta számára:

„A posta épületek és állomások, a postai tárgyak és szerelvények megőrzésére szolgáló [kocsi]színek és raktárak, postai jószágok és szerek, úgyszintén a postautak a legtágabb kiváltságok és szabadalmakkal láttatnak el, és éppen olyan szent- és sérthetetleneknek tekintendők, mint … akár az uralkodó fejedelem palotája. Ennek bizonyságául a postahivatali és posta-állomási épületekre az uralkodó fejedelem czimere kiakasztandó^[11], a postalegények szolgálati idejök alatt szintoly színekből viseljék a posta-síp, -zsinór és -ruházatot, minőt az uralkodó fejedelem udvari cselédsége visel… A posta-személyzet, hogy éjjel és nappal szolgálatának kötelességszerűen eleget tehessen, mindennemű lefoglalás, vám-, út- és hídpénz, adó, gyámság, őrség, sánczépítés és katonai beszállásolás alól (mindazon országokban, hol a nyilvános postajárat berendezve van) felmenttetik… A posta állomási épületek az úttól ne essenek félre. A postamestereknek a lovak, takarmány és egyéb postai szükségletek beszerzésénél minden alkalommal elvitázhatatlan elsőség adatik…”

Abban a korban állami hivatalt csak nemes ember viselhetett: csak az volt „hivatalképes”. Ráadásul a postamesterség nagy kezdőtőkét igénylő bizalmi állás volt. Lukács Jakab a címereslevelével, a királynő rendelete alapján, teljes jogú nemesnek volt tekintendő, ezért sikerrel pályázott a postamesteri állásra.

A postamester egy-egy cs. kir. postaállomás működtetéséért volt felelős: elsősorban a hivatalos küldemények gyors továbbítása volt a feladata, amihez mindig kellő számú pihent lovat kellett készenlétben tartania (etetni-itatni, patkoltatni). Ahogy a postaszolgálatot fokozatosan megnyitották a civil közönség számára is, úgy fontossá vált a küldemények felvétele és átvétele, a szabott díjak beszedése. Hamarosan kiderült, hogy nagy az igény az utazó közönség szállítására is, aminek következtében a kocsikhoz ács és szekeres, a lovakhoz patkolókovács, az utasoknak szálláshely, élelem-ital szükségeltetett, sőt, sokszor pénzváltás is (nem csak a külföldi forgalom miatt, hanem mert akkoriban Erdélyben is számtalan törvényes pénzfajta volt forgalomban és nem volt egyszerű dolog a nagy pénzzel fizető utasnak megfelelő apróval visszaadni). Tág tere volt különféle járulékos szolgáltatások teljesítésének, és ezzel tisztes jövedelem elérésének – éppen, mint manapság a nagy forgalmú benzinkutaknál. A postamesterek postaállomáson felnőtt fiai és lányai számára jó esély volt, hogy felnővén átvehessék atyjuk hivatalát, amihez tapasztalat és tőke már egyaránt biztosítva volt. Ez lehetett az alapja annak, hogy Lukács után fia, János vette át a zalatnai postamesterséget, majd János halála után özvegye (özv. Lukáts Jánosné osdolai Kelemen Karola) vette át a vezetést, vagy hogy Erzsébetvárosban 1873-ban Lukáts Lukács unokahúga, Lukáts Jozefa volt – idős atyja helyett – a postamester.

Ezen kívül, a postamesterség nem volt összeegyeztethetetlen némely egyéb tevékenységekkel, sem földbirtoklással, sem bányaműveltetéssel.

A XVIII. század közepére a mi Lukács Jakabunk ismert utódai eltűntek Gyergyószentmiklósról és Erzsébetvárosból, ellenben megjelentek Zalatnán: Lukács Róza nagyatyja (Jakab II., a nemességszerző Jakab unokája) még Gyergyószentmiklóson született, de Róza atyja (Lukáts Tódor Imre Lukács) és annak testvérei már mind Zalatnán születtek.

A cikk a következő oldalon folytatódik.