Esküvője után Róza a férjével eleinte Gyulafehérvárott lakott, míg atyja és testvérei közül többen – például Dávidék, az özvegy Anna, János és Mihály testvérei – halálukig Zalatnán éltek.
Amikor a zalatnai kincstári vagyonban 1848–’49-ben véghezvitt pusztítások kivizsgálására 1850-ben Bécsből kirendelt Johann Nahlik vizsgálóbiztos a vallomások felvételében Rózáig jutott, ő már férjezett asszony volt, akinek nevét hol Woiczikofkyné, hol Woizikofszka Róza alakban jegyezték le.
1851-ből fennmaradt az a kedves német nyelvű levél, amiben József és Róza beszámoltakaz a Csernovicben élő Viktória mamának a házaspár első gyermekének, Viktornak a születéséről. Ebben a levélben maradt ránk Róza kézírásának egyetlen tanúja, egy névaláírása.
1852-ben az ifjú I. Ferenc József kegyeskedett körbelátogatni – a cári hadak segítségével „pacifikált” – keleti tartományaiban: július 11-én Budán felavatta a Pest városát lövető, és Buda várát a honvédseregtől megvédeni képtelen Heinrich Hentzi emlékművét, június 15-én Temesvárott méltóztatott elhelyezni a várost a magyaroktól sikeresen megvédő báró Rukavina táborszernagy emlékére állítandó emlékmű alapkövét. Ezután irányozta útját legkegyelmesebben Erdély felé, ahol július 22-én Topánfalván és Zalatnán átlovagolva érkezett Gyulafehérvárra. Gyulafehérvárott jelenlétével megtisztelte az 1848/’49-i harcokban elesett Losenau császári ezredes tiszteletére emelendő emlékoszlop alapkövének ünnepélyes letételét. Ezzel Őfelsége a körútja során már a harmadik olyan emlékmű felépülésében működött közre saját felséges személyében, ami a legyőzött magyarság feletti győzőket ünnepelte. (A gyulafehérvári emlékoszlop – a vele egyszerre felállítottak közül egyedüliként, ugyan erősen megviselten, hiányosan – ma is áll a vár főterén.)
Az ünnepség fényét emelendő Őfelsége kegyeskedett az arra érdemesnek talált 49 személyt az előző évben általa alapított „Ferenc József polgári érdemkereszt” különféle fokozataival kitüntetni. Az ünnepélyes kitüntetés-osztás eseményéről a korabeli Pesti Napló is beszámolt. Ekkor, 1852. július 23-án kapta meg Róza ükmama („Wojciechowszka szül. Lukács Róza”) a máig megőrzött nevezetes érdemkeresztet „a vészterhes zalatnai napok alatt tanúsított bátor és erélyes fellépésnek az elismeréseképpen, amivel több üldözött életét megmentette”.[22]
A sors fintora, hogy „Bécsben” 1850-ben azt fontolgatták, hogy Avram Jankut is részeltetnék ugyanezen kitüntetésben, ő azonban – az udvar korábbi ígéreteiben addigra keserűen csalódva – visszautasította azt. (A kitüntetés-osztás táján Jankut az osztrákok valóban „elfogták és elhurcolták”: Gyulafehérvárott volt „biztonsági őrizetben”…)
Róza tehát nem a „kiegyezés körül” és nem Schönbrunnban, de valóban kapott érdemkeresztet (nem érdemrendet), és nem „60–70 magyar nemes”, de legalább egy valóban halálra üldözött kincstári alkalmazott, nemes Marillai Ignác (a kincstári erdők „ispánysági ellenőre”) megmentéséért…
Az állítólag személyesen a császár által Róza keblére tűzött briliáns bross történetét azonban mindenképpen legendának kell minősíteni! A bécsi udvari levéltárban fellelt kitüntetési előterjesztés eredetijén ugyanis néhány megjutalmazandó egyén nevénél a javasolt kitüntetés mellé odaírva az szerepel, hogy: „és 100 frt” (egy helyen „és 50 frt”), és ott olvasható az uralkodó utasítása, hogy „pénzügyminiszterem intézkedjen” e forintok kifizetésről. Róza asszony neve mellett azonban semmi ilyesféle megjegyzés nem áll. Az „utóbb eltűnt bross” tehát valószínűleg csak az utódok költői cifrázása volt – ezért kellett azt „visszaadatni”.[23] A kitüntetett fiatalasszony az ünnepi alkalom után a férjével együtt levétette magát a gyulafehérvári fényírdában. A kép hasonlít egy esküvői fényképre, de Róza kitüntetése árulkodik. (Első gyermekük, Viktor, ekkor még kicsi volt a fényképezkedéshez…)
W. J. & L. R. 
A cikk a következő oldalon folytatódik.
